Újévi meglepetés...igaz kicsit előbb...:)

Sziasztok!

    Amint ígértem hoztam egy novellát, amellyel bells pályázatán indultam. Az eredményhirdetés még nem volt meg, így nem is tudom megmondani hogyan végeztem, de szerintem nemsokára az is kiderül.Ami már nagyon jó lesz, mert eléggé kíváncsi vagyok az eredményekre.:)

  A többi pályázó művét itt tekinthetitek meg. Szerintem érdemes benézni, mert nagyon jó munkák születtek.:)

  A novelláról pedig annyit, hogy szerintem ez más, mint amit megszokhattatok tőlem. Szerintem ez kicsit komolyabb, érettebb...legalábbis én így érzem, de ha szerintetek nem, akkor várom a ti véleményeteket is.:) Címet nem kapott, mert egyszerűen nem találtam hozzá, de még mindig erősen gondolkodom rajta.:)

Boldog Új Évet mindenkinek előre is, és szép álmokat,

Any4444

U.I:  A képet, a novellához bells oldaláról vettem kölcsönbe, remélem nem haragszik meg érte. A készítője pedig Somlai Anita.

     Az ősz hirtelen köszöntött be, és hideg, szeles idejével hamar elővetette a fiókok és szekrények mélyéről a melegebb holmikat. A levelek már felvették szokásos vidám színekkel díszített ruhájukat, hogy hetek elmúltával fáradtan vehessék le azokat.

    Csendesen, tűnődve nézem a park vízének állandó és szüntelen fodrozódását. Hisz ez az élet. Örök körforgás. Megszületünk, lassan felcseperedünk és jól, vagy rosszul vesszük az elénk görgetett akadályokat. Keressük a lét értelmét, a gyakran viharos és kegyetlen útvesztőben a cseppnyi boldogságot. Ha szerencsénk van, megtaláljuk. Van, aki a családjában, a munkában, a természetben vagy csak egy idegen kedves mosolyában fedezi fel ezt a törékeny dolgot.

   Közben a sors mutatja az utat, de mindennek a végén ott a halál. Az elmúlás, amely békés is lehet, de mindig hagy maga után fájdalmat, elillant reményeket és álmokat. Orvosként megtanultam elfogadni, hogy a vég szükségszerű, elkerülhetetlen dolog, civil emberként viszont még ma is megvisel a hozzátartozók mélységes gyötrelme, ha megtudják azt a hírt, amit a legkevésbé várnak. Látom a szemükben a veszteséget, ami ahhoz hasonló mikor egy szépen berendezett és kivilágított szobában hirtelen lekapcsolják a villanyt.

   Nem tudom, meddig bírom még. Néha a fásultság leteper és én csak nehezen és küszködve állok talpra. Mi történik akkor, ha már nem tudok felállni? Mi jön akkor?

     Az időjárás lassan alkalmazkodik hangulatomhoz, az ég elsötétül, a víz felszínén egyre nagyobb hullámok és örvények jelennek meg kavargó gondolataimhoz hasonlóan. Érződik a levegőben a közelgő vihar illata, de még csak a távolban lehet felfedezni az eső közeledtét.

    Talán már órák óta ülök egymagam, mikor megcsap egy kellemes, üdítő parfüm. Társaságot kaptam. Nem nézett rám, percekig nem is szólt.

- Elvesztetted igaz? - kérdezi lágy hangján.

- Igen, elvesztettem - halk sóhajként száll a tó felett ez a végzetes szó.

- Most már jobb neki. Te is tudod.

- Igen, tudom, de mégis bennem van a kétség. Ha előbb észrevesszük, ha csak egy kicsivel később születik, mikor van már rá gyógymód… ha többet teszek, talán megmenthettem volna – rekedt suttogásként hagyják el ajkaimat a szavak. - Fiatal volt még, iskolában lett volna a helye, hogy a többi társával elégedetlenül morogjon a következő dolgozat miatt. Nem a betegségének kezelését és tüneteit kellett volna kívülről fújnia. Olyan igazságtalan ez az egész, még előtte volt az élet. Miért? Miért kell ilyeneknek történniük? Mit vétettünk, hogy ilyen súlyos érte a büntetés? – kérdéseim dühős villámként állnak közénk.

- Nem tehettél volna semmi mást. Más nem végzett volna ennyit, mint te - lép kecsesen elém, de továbbra is a messzeséget fürkészem. - Nem maradtak volna fenn éjszakákon át cikkeket és új eljárásokat böngészve, a fáradtságtól majd összeesve, és nem maradtak volna benn a műszakjuk után, hogy ezt meg is beszéljék vele. Felkészítetted a legrosszabbra. Törődtél vele. Nézz rám, kérlek – kéri tőlem. Lassan emelem fel pillantásomat, a kék és a mélybarna szempár találkozásáig. - Mindent megtettél, amit lehetett - hangsúlyozza külön a szavakat és én elhiszem neki. El kell hinnem…

   Végtelennek tűnik az idő, míg elveszünk a másikban és fokozatosan döbbenek rá, hogy Ő az. Ő az ok, ami miatt minden reggel felkelek, és nem engedek annak a csábításnak, hogy a fejemre húzott takaróval kizárjam a külvilágot. Egész lényével rávesz, hogy a súlyos csapások után meggyötörten és tele sebekkel, de folytassam az életnek nevezett játékot. Bármi történt velem, mindig ott volt és segített. Miért csak most vettem ezt észre? Hogy lehettem ennyire vak?

- Köszönöm! - ölelem át szorosan meglepve őt.

- Mégis mit? – kérdezi döbbenten.

- Azt, hogy figyelsz rám, velem vagy, elviselsz engem és közben hagyod, hogy elkövessem a hibáimat – súgom a fülébe halkan. Köszönöm, hogy létezel!

    Közösen indulunk el a levelekkel tarkított kis ösvényen, de én még visszanézek a magányos padra, melynek hátterében halványan megcsillan a víz felszínén a fény.

Karácsonyi meglepetés

Sziasztok!

    Eléggé régen jelentkeztem, de most legalább látjátok, hogy élek és nem tűntem el teljesen. Az életemben a történések eléggé megsűrűsödtek, de hála az égnek, főleg jó élményekkel gazdagodom.:)

   Ezúton kívánok minden kedves olvasómnak kellemes ünnepeket,és most egy novellát is felrakok nektek, mellyel diana pályázatán indultam. Ez az én karácsonyi ajándékom Nektek.:)

   Nemsokára ismét jelentkezem, és végre valahára hozom Az álom új fejezetét, de számíthattok még 3 novellára is, mivel elég sok pályázatra jelentkeztem mostanság.:)

   Nem is szaporítom a szót tovább, jöjjön a novella.:)

Békés Karácsonyt mindenkinek,

Any4444

Láthatatlan kötelék

    Féltem egyedül, de félelmemnél is erősebb volt a tudat, hogy nem kellek senkinek. A testvéreim már mind gazdára találtak, és már csak én árválkodtam az út szélére kirakott szakadt és barna dobozban.

   Hideg volt, és fáztam. A doboz alján lévő rongyos lepedő már régen átázott a sűrű hóesés miatt, csak nedvességének ridegségét árasztotta magából. Összekuporodtam az egyik sarokban, próbálva egy kicsit elbújni a jegesen fújó szél elől, de nem igazán ment. Órákig voltam egyedül, míg végre egy árnyék vetült rám. Felnézve csak egy nagyon magas fekete alakot láttam, aztán gyengéden felemeltél és én tudtam, hogy Rád vártam eddig. Mosolyogva néztél rám, de nem szóltál, csak elindultál velem, és hazavittél. Akkor voltam a legboldogabb mióta megszülettem, mert a város forgatagában, egy elhagyatott helyen, a szakadó hónak nevezett csoda alatt egymásra találtunk, és elkezdődött az új életem.

   Sokáig utaztunk, míg aztán megálltál egy kis lakás előtt. Felvettél és mikor beléptünk ennyit mondtál:
- Isten hozott itthon!

   Ezt a szót örökre megjegyeztem, otthon. Nem létezik ennél szebb szó a világon. Minden benne van, amit csak kívánhat valaki… köztük én is.

   Nem volt más a házban, csak te meg én. Az első éjszaka túl izgatott voltam, és nem bírtam aludni, így fel-alá rohangáltam abban a helyiségben, ahol hagytál. Hajnalban megelégelhetted zajongásomat, mert magaddal vittél a szobádba, és veled aludhattam.

Másnap reggel arra keltem fel, hogy kitartóan nézel ki az ablakon és amint észrevetted, hogy már figyellek felém fordultál, és egy simogatás kíséretében homlokráncolva mondtad ezeket:

- Nos, ha már így összekerültünk ideje lenne, hogy keressünk neked egy nevet. Nem gondolod? – kérdezted mire én egy vakkantással válaszoltam.

- Nem szeretnék olyan nevet adni, amivel minden nap szembetalálkozhatunk az utcán, mint például a Buksi, Herceg, Rex vagy Lassie, bár ő igaz, hogy lány volt. Mit szólnál a Viharhoz? – néztél rám kérdőn, míg én a név hallatára megnyaltam a kezed, és heves farkcsóválásba kezdtem.

- Ezt igennek veszem – mondtad. - Most viszont ideje lenne keresni valami ételt neked – pattantál ki az ágyból a konyhába sietve. – Lássuk be nem vagyok valami jó szakács, de találunk neked valamit – beszéltél hozzám a szekrényeket nyitogatva.

Kis idő múlva mikor már hasam pukkadásig tele volt a meleg tejjel, amit elém tettél, arra lettem figyelmes, hogy öltözködni kezdesz.

- Gyere, most kimegyünk sétálni - nyaláboltál fel ismét, hogy levigyél a bejárati lépcsőn. Egy közeli parkba siettünk, ami most fehéren világított a napfényben.

   Napok teltek el boldogságban. Mindennap lementünk megismerni a környéket. A magas hókupacokban bukdácsolva vittem neked vissza az eldobott botokat, mivel ezzel örömet okoztam neked. Megmutattad a kedvenc helyeidet, de hiába vártam nem jött más, aki ismert volna téged, aki mosolyt csalt volna az arcodra, de nem én vagyok. Esténként leültél kényelmes heverődre, kinyújtózva elővettél egy könyvet, de végül a lapok nem lettek elolvasva, és te csak bámultál magad elé. Rájöttem magányos vagy. Lehet épp ezért álltál meg azon a napon, a koszos járdára tett lélekvesztő mellett, hogy változtass ezen. Attól a pillanattól kezdve megígértem magamnak, hogy amikor csak tehettem elűzöm az árnyakat a szemedben.

    Reggel ismét öltözködni kezdtél, de most nem hívtál magadhoz, hogy együtt induljunk útnak.

- Sajnálom pajtás, de nekem most mennem kell dolgozni. Este jövök. Addig lesz közben egy vendéged is, mert nemsokára jön a takarító. Légy kedves vele, és lehetőleg ne rágd szét a cipőimet – néztél rám komolyan, szemedben huncut fénnyel, majd kisétáltál az ajtón.

    Csodálkozva néztem a csukott ajtót, majd az idő teltével átvette ezt a szomorúság és félelem keveréke. Egy kicsit el is szundíthattam, mert az ajtónyitásra kaptam fel a fejem, hogy nézzem az azon belépő fiatal lányt.

   Meglepődve bámultunk egy pár pillanatig farkasszemet, majd széles mosolyát látva odafutottam hozzá, a cipőjére ugrándozva.

- Szia, kispajtás! Hát te meg ki vagy?- kérdezte végigsimogatva kezével a bundámon megakadva nyakörvemben.

Vihar vagyok. Szeretem a simogatást, és ha játszanak velem.

Mivel most épp ezt olvasod lehetséges, hogy elveszem ezért kérlek, hívd fel ezt a számot: XXX-XXX

- Szóval Vihar! Örülök, hogy megismerhettelek, engem Cassnak hívnak – mutatkozott be nekem megrázva a mancsomat. - Ha nem baj most magadra hagylak, hogy elvégezhessem a dolgomat – lépett hátra tőlem, a szobák felé indulva. Cass egész délután nálunk volt, szaladgálva a helyiségekben hol egy söprűvel, lapáttal vagy porszívóval hadonászva, az orra alatt morogva. Ezekből a szavakból csak annyit tudtam kivenni, hogy Férfiak!, egy égre néző szemmel kísérve.

   Lassan eltelt a nap. Cass már elment egy ideje vacsorát hagyva nekem, de én most már egyre izgatottabban néztem az ajtót. Zörgött a kulcs, és megláttalak… hazaértél.

 

   Évek teltek el. Ezalatt öregebb lettél, a hajadban már megjelentek az első ősz hajszálak, járásod már nem volt annyira rugalmas, hangod mélyebb lett, de én még mindig ugyanúgy szerettelek, mint az első nap. Persze, én is megváltoztam. A bundám dúsabb, akkori soványságomhoz képest jó pár kilóval nehezebb lettem. Épp most léptem be a fiatal felnőtt kategóriába, amire nagyon büszke voltam, hiszen most már nem tartottak kölyöknek. Egyre komolyabb viselkedést vártál el tőlem, de néha még magával ragadott a hév, és újra gyermekként viselkedtem.

   Minden hétköznap elmentél dolgozni, este pedig visszajöttél. Az a nap is szokásosan kezdődött. Elindultál egy utolsó mosoly és simogatás után, de most rossz érzés kerített hatalmába, legszívesebben hazahívtalak volna. A szívem elnehezült, és fájdalom hasított bele. Egész délelőtt és délután idegesen járkáltam a szobákban, még Cass sem tudott megnyugtatni. A telefon éles csörgése szakította félbe borús gondolataimat, majd Cass elcsukló hangjára lettem figyelmes. Belépve szomorú tekintetével találkozott a sajátom, és tudtam, hogy nagy baj történt. Halkan suttogva elmondta mi történt veled. Sokat mesélt az angyalokról, és a Mennyországról, de nem értettem mit akart mondani. Mi az a Mennyország? Miért kerültél oda?

   Végül elmondta anélkül, hogy kérdeztem volna, hogy meghaltál. A szót ismerem, és nem jelent jót. Ugye nem igaz? Nem haltál meg? Nem hagytál itt?

   Elgondolkodtam, és így már minden világos lett. Elveszítettelek. Reszketni kezdtem, majd egy bánatos nyüszítés hagyta el ajkaimat. Elmentél egyedül, nélkülem…

   Pár napig Cassnél időztem, majd egy fagyos nap reggelén kisétáltunk a temetőbe. Izgatottan néztem körül, de csak pár illetőt láttam álldogálni egy gödör mellett. Mi is csatlakoztunk hozzájuk.

   Nem értem az embereket. Láttam mit tettek veled, de miért? Miért ástak a föld alá? Így nem jó. Itt állok, és nézem a kupacot, ami alá betemettek, de tanácstalan vagyok… Mi lenne, ha kiásnálak?

   Elkergettek. Pedig már majdnem sikerült, majdnem elértelek. Azok, akik eddig békésen szemlélték az eseményeket, halk hangon társalogva és szörnyülködve, most egy dühös társasággá alakult, ellenszenvük pedig ellenem irányult. Elfutottam, és nem értettem mi bajuk volt velem. Ők nem akarnak újra látni? Veled lenni? Egyedül Cass próbált meg utánam futni, de négy lábbal gyorsabban szeltem át az utat a bejáratig, és hamar elvesztett szem elől.

   Óvatosan merészkedtem pár nappal később a közeledbe, de már nem volt kint senki. A sírodhoz rohantam, és ráfeküdtem, szomorúan nézve, ahogy a látogatók itt-ott mászkálnak a kövek között, saját halottaikra emlékezve. Ismét hullik a hó, épp úgy amikor egymásra találtunk. A sűrű pelyhek halkan fedik be a környéken a tájat, burkot képezve köztem, és a temetőn kívül zajló élet között. Szenteste van, és a láthatatlan kötelék, ami összefűz minket még mindig erősen tartja magát, hiába távoztál el.                            

   Talán az ünnep varázsának köszönhető, de ha behunyom a szemem szinte érzem, hogy itt vagy velem, hallom a hangodat, ahogy szólsz hozzám. Velem vagy, és én veled… mindörökre.

Még 2 nap

Sziasztok!

Még 2 napig jelentkezhettek a pályázatomra, így aki meggondolta magát az bátran szólhat még.:)

Azoknak a neveit, akik pályázni szeretnének augusztus 1-ig, éjfélig várom a kayleen.ani@gmail.com- ra vagy ide a chatbe. Az eddigi részvevőknek pedig mégegyszer köszönöm, hogy jelentkeztek.:)

Szép álmokat mindenkinek!

Any4444

Diana pályázata: Piros lámpa

Sziasztok!

Nem sajnos még nem a következő fejezetet hozom, de már az is készülget.:)Gondoltam addig felrakom Diana pályázatára írt novellámat.Remélem azért ennek is örültök és kíváncsian várom a véleményeteket.:)

Jó olvasást!

Any4444

Megjegyzés: A kék színnel kiemelt részek a szereplő legbelsőbb gondolatait tükrözik, egyfajta búcsúlevélként képzeltem el ezeket.

Piros lámpa

      Egy szín változtatott meg mindent. Azt, amit ismertem és elhagytam.

      Egész életemet kisebb-nagyobb gondok tarkították, de ez semmi volt ahhoz képest, amin egy éjszaka alatt keresztülmentem.

     Miért velem történt? Miért éppen most? Miért pont vele? A kérdéseket senki nem válaszolja meg, nincs, aki feleletet adjon rájuk és a megoldással egy kis megnyugvást nyújtson. Nincs segítség és remény. Egyedül vagyok a világban, és nincs, aki vezesse további életemet.            

     Azt hittem nem történhet semmi baj. Mind azt hisszük, hogy csak a másikat érheti ártalom, és mi védve vagyunk egy burokban, ahová nem hatolhat be semmi rossz. Most értettem meg, hogy mekkorát tévedtem. Nincs burok és a veszteség villámként hasít rendezett életünkbe, fenekestül felforgatva azt. Egy szempillantás is elég, és romokba hull kínkeserves munkával felépített álom várunk.

     Nem tagadom, én is ide húzódtam, ha bántalom ért. Itt bújtam el Mitch halála után is. Akkor még állt, és habár az alapzata megroggyant kissé, még tartotta magát. Akkor még volt kiért, hiszen nekem ott volt ő. A kicsi Caroline. Érte tovább kellett élnem, és a veszteséget túllépve folytatnom. Nehéz volt, nem mondom, hogy nem estem vissza a kétségbeesés mély gödrébe, de mindannyiszor kimásztam. Aztán egyre könnyebb lett. Reggelenként nem éreztem azt, hogy az űr amit Mitch hagyott fájdalmasan lüktetve vérzik szívem helyén. A seb kezdett behegedni, és már nem jutott eszembe a nap minden percében, hogyan lépett be az ajtón azzal a mosollyal, amivel mindig is levett a lábamról vagy mik voltak az utolsó szavai.

     Sokan mondják, az idő mindent megold. Nekem nem a megoldást hozta, csak a fájdalom csillapítását. Elzsibbasztotta az érzéseimet, az emlékeimet, így segítve a továbblépést, azt hogy más feladatokba ássam be magam.

     Éltem tovább, naponta új célt tűzve ki. Év telt el év után és kezdtem megnyugodni, hogy most már mellém állt a szerencse, de ismét tévedtem…

     Caroline késői gyermek volt, évekig próbálkoztunk Mitchel, míg végül sikerül teherbe esnem, és kihordanom a babát. A legszebb élmény volt, mikor végre több órás vajúdás után a kezembe foghattam őt. Olyan kicsi volt és olyan szép. Nevetve és sírva szorítottam őt magamhoz, és a világon akkor voltam a legboldogabb, hiszen minden a helyén volt.

      Sokáig éltünk a mi kis álomvilágunkban, aztán megjelent a veszedelmes betegség. Rák. Egyetlen szó, három betű és mégis az egész bolygó legnagyobb ellensége. Megtámadta Mitch egészségét, ezzel alattomosan férkőzve be mindennapjainkba. Küzdöttünk ellene, az összes lehetőséget kipróbáltuk. Gyógyszerek, kemoterápia, alternatív gyógymódok mind megfordultak otthonunkban, de nem eresztette el és alig pár hónap leforgása alatt elvesztettem őt. Fokozatosan ment el, és az, akit a legjobban szerettem és ismertem napról-napra tűnt el Mitch szeméből, hogy átadja a helyét egy testileg és lelkileg megtört embernek. Sosem tudtam eldönteni ez volt a rosszabb vagy ha egy nap alatt hagyott volna el.

     Nehezen, de túléltük, együtt a lányommal. Láttam felnőni. A kamaszkori botlásokat is sikerült átvészelnünk és egy gyönyörű, okos lány lett belőle, aki inkább felveszi a ledobott kesztyűt, minthogy félreálljon és másnak adja át a harcot. Ebben az apjára ütött.

     Olyan volt, mint más fiatal. Eljárt bulizni, élvezte fiatalsága éveit. Nem aggódtam, tudtam, hogy vigyáz magára.

     Minden pénteken hazajött a kollégiumból, és én a vasútállomáson vártam. Ahányszor megpillantottam, ahogy száll le a vonatról mindig meglepődtem és büszkeség töltött el, hogy „Igen, ez az én lányom!”.

    Akkor is ott vártam őt, és leszállva már a karjaim oltalmazó ölelésében volt.

- Jaj, anyu, megfojtasz! – mondta nevetve és szorosan ölelve engem.

- Hiányoztál - feleltem én, mikor már elengedtem őt.

- Te is nekem – zavartan mosolygott, majd elterelve a témát megkérdezte:

- És mi lesz a vacsi?

- Lányom, te soha nem változol meg – nevetve mondtam mindezt. - A kedvencedet főztem, és ideje is hazaindulnunk, mert a végén még leégetem. Egymásba karolva hagytuk ott a nyüzsgő állomást, és a többi embert.

     Otthon a vacsora közben mondta el, bulizni készül a barátaival. Örömmel fogadtam, hogy végre kimozdul egy kicsit és szórakozik. Figyeltem, ahogy készülődik: fürdés, a ruha kiválasztása, majd a smink és már azt vettem észre, hogy az ajtóban búcsúzkodunk.

- Akkor elmentem, ne maradj fent. Későn jövök - mondta egy kacsintással és megölelt.

- Jó, akkor nem várlak. Érezd jól magad és vigyázzatok egymásra - néztem a háta mögé a barátnői irányába.

- Oké, meglesz. Szia, anyu! – köszönt el, majd egymást ugratva indultak el a feléledő éjszakába. Nem aggódtam, nyugodtan feküdtem le aludni. Máskor is ment már el kikapcsolódni és mulatni egy jót.

     Az álmomból a hangos kopogás riasztott fel. Ránéztem az órára, ami hajnali hármat mutatott. Jaj, ez a lány már megint nem vitt magával kulcsot, egyszer a fejét hagyja el! - gondoltam, míg az előszobába siettem. Aztán megláttam a villódzó kék és piros fényeket az ablakban és félelem szorította össze a szívem. Szinte feltéptem az ajtót, hogy aztán kábultan tekintsek az előttem álló egyenruhás alakra.

- Mrs. Campell?

- Igen, én vagyok. Mi történt? – kérdeztem a hideg éjszakai levegőtől összerázkódva.

- Sajnálattal kell közölnöm, hogy a lányát baleset érte, és most jelenleg a St. Angeles kórházban fekszik súlyos sérülésekkel – mondta összeszorított ajkakkal.

- Azonnal bemegyek - rohantam a szobámba és az első kezembe akadó ruhát kapva fel. Két perccel később már úton voltam a rendőrrel a kórház felé.

    Remegő lábakkal és dobogó szívvel érkeztem a fogadópulthoz.

- Caroline Campellt keresem. Kérem, meg tudja mondani hol fekszik? - kérdeztem kétségbeesetten.

- Jöjjön, odavezetem – nézett rám részvéttel a nővér, majd egy hosszú folyosóra kísért. Életemben az volt a leghosszabb út, amit megtettem. Tompán hallottam lépteinket és a kórtermekből érkező felismerhetetlen zajokat. Az utánozhatatlan kórházszag égette és kaparta kiszáradt torkomat. Odaérve rémülten nyitottam ki az előttem csukott ajtót, aztán megpillantottam csövekkel és műszerekkel körülvéve, ahogy szinte földöntúli arckifejezéssel fekszik a hófehér lepedőn.

- Istenem, Caro! - siettem oda és megragadtam törékeny kezét. - Kicsim, itt vagyok. Minden rendben lesz. Meg fogsz gyógyulni – beszéltem hozzá, a szavakkal hitegetve magamat.

     Órák teltek el, miközben én egy érzelmi hullámvasúton ültem, ahol egymást váltotta a remény és a kétségbeesés ezernyi árnyalata. Fáradtan nyugtattam a fejemet a karomon, hogy aztán a lélegeztető gép hangos és egyhangú sípolására kapjam fel. Könnyeimen keresztül láttam az egyenletesen futó vonalat a képernyőn, és elakadó lélegzettel vártam a csodát, az egyenletes pittyegés hangjait. Az eddig csendben a sarokba húzódott nővér most előresietett, gyengéden félrelökve kiabált bele az ágy felett lévő készülékbe:

- Kék kód a 203-asban! Kék kód!

     Az orvosok rohamléptekkel jöttek a terembe, kiküldve engem a folyosóra, ahol az őrület határán róttam a kopott köveket. Nem telt el sok idő és kijött valaki.

- Mrs. Campell? – kérdésére bólintottam, szorongva vártam további szavait. - Sajnálom, de a lánya meghalt, nem tudtuk megmenteni. A belső sérülései túlságosan komolyak voltak. Őszinte részvétem – nézett a szemembe, de ott nem volt semmi imént kimondott szavaiból.

     Elfutottam. El a veszteségtől, el a halott lányomtól. Az egyhangú szürke csempék a neonfénytől csillogva haladtak mellettem, míg ki nem értem a bejáraton. Mély levegőt vettem a hajnali levegőből, de lábaim tovább vittek. A néptelen utcákon bolyongva küzdöttem a rám törő rémálomszerű valósággal, elvesztve az időben. Nem tudom, hogy jutottam haza és kerültem a saját autómba. A kitaposott út ködbe veszett előttem, csak arra eszméltem fel, hogy egy forgalmas kereszteződénél figyelem, hogy vált át a lámpa pirosról sárgára, onnan zöldre, majd ismét pirosra.

     „A halál mindig csendben jön, szinte észre sem vesszük, és már közöttünk jár.” Milyen igaz - nevettem fel keserűen. Nem emlékszem hol hallottam ezt a mondatot, de mostanra megértettem jelentését…

     Elvesztettem mindent, ami életben tartott. Egyedül vagyok a világban, mint egy falevél, amivel kénye-kedve szerint játszadozik a szél. A váram csendesen és sorsába beletörődve összeomlott, és én csak a kihalt és füstölgő romok között kereshetem az életem szilánkokra tört darabkáit. Nincs miért léteznem tovább…

     Még utoljára vetettem egy pillantást Mitchel és Carolinnel közös képünkre, majd gázt adtam és átsuhantam a piros lámpa alatt. Éreztem, ahogy egy nehéz tárgy csapódik a kocsi oldalához, hallottam, ahogy a két súlyos test egy szörnyű hanggal egymásra talál, aztán minden csendes és sötét lett. Stella Campell elhagyta a földi létet, hogy máshol keresse meg a boldogságot.

Pályázatom:D

Sziasztok!

Pár hetes hallgatás után visszatértem...Sajnálom, hogy eddig nem jelentkeztem,de összejöttek a dolgaim.Remélem most már minden rendben lesz és a történeteket is tudom folytatni...ma neki is állok.:)

Ha már itt vagyok akkor meghirdetem a pályázatomat is. Bárki, aki kedvet kap hozzá, ki akarja próbálni magát vagy csak felkeltettem a fantáziáját, kérem jelentkezzen.

FONTOS:
Cím: Végzetes találkozás
Téma: Romantikus, horror vagy humoros történet?Nekem mindegy, csak ne kapcsolódjon a Twilight Sagahoz
Jelentkezési határidő: Augusztus 1.
Beküldési határidő: Augusztus 15.
Terjedelem (Word): Min. 1 - Max. 10 oldal

Nyeremény:

Nem igazán tudom mit adhatnék a helyezetteknek, ezért ebben a kérdésben a segítségeteket kérném.Ha van bármilyen ötletetek vagy kérésetek, ami nyereményként kivitelezhető,szívesen várom azokat az email címemre, ami lent megtalálható. Előre is köszönöm a segítségeteket.

Pontozás:

Megkaptam a választ és szerencsére elfogadták a kérésemet, így Annus lesz a segítségemre a pontozásnál.:)

Jelentkezés:
 

Jelentkezni itt vagy a kayleen.ani@gmail.com -on lehet. Ide várom az esetleges nyereményötleteket is.:)

Remélem a cím elnyeri a tetszéseteket, és sikeres lesz az első pályázatom!

Hát ennyi lenne most pillanatnyilag, ha lesz segítségem a pontozásnál akkor majd azt is kihirdetem!.:) 

Any4444

9. fejezet

Sziasztok!

Igaz kissé megint megkésve, de itt az új fejezet.Kissé rövid lett, inkább egy átvezető rész, de ennek ellenére remélem tetszik majd nektek! Várom a kommenteket!

Jó olvasást!

Any4444

U.I: Kathleen Taylorról oldalt találtok egy képet.Remélem, megfelel az elképzeléseteknek.

9. fejezet

*Cal*:

    Dobogó szívvel, megfeszített izmokkal és mindenre készen ugrottam ki az engem eltakaró fal mögül, hogy aztán csodálkozva és teljesen lefagyva dermedjek meg, pisztolyomat a behatolóra szegezve.

   Célpontom is eléggé meglepődött, de felismerés csillant a szemében és rám kiabált:

- Caleb William O’Conor! Így kell üdvözölni a fogadott anyádat? Dobod el rögtön azt a pisztolyt! – hangja vészjósló és ellentmondást nem tűrő volt, én pedig visszarepültem azokba az időkbe, amikor ugyanígy szólt rám egy-egy csínytevés után. A fegyvert időközben leeresztettem és visszaraktam a helyére.

- Mrs. Taylor! Jól néz ki - mosolyogtam rá.

- Te csak ne mosolyogj, és nézz így! Haragszom rád. Szégyelld magad! Éveken át aggódtam érted, mert nem tudtam hol vagy, mi van veled – nézett rám haragosan, majd hátat fordított nekem, hogy aztán visszafordulva, könnyezve fusson felém.

- Istenem, annyira hiányoztál te Szélhámos úrfi! – mondta miközben kitárta két karját.  A régi becenevemen felnevettem, majd belesimultam az egyetlen olyan asszony ölelésébe, akit a világon a legjobban szerettem. Azéba, aki anyám helyett anyám volt…

*Sarah*:

    Idegesen hallgatóztam a nappali irányába, de nem hallottam semmit. Cal már legalább öt perce elment, és azóta legszívesebben fel-alá járkálnék, de nem akarok zajt csapni.

  Vajon történt vele valami? Mi van, ha megsebesült? – gondolkodtam kétségbeesetten, majd az ajtóhoz léptem és halkan kinyitottam. Elindultam a félhomályos folyosón, majd óvatosan néztem ki a fal takarásából. Meglepő látvány tárult a szemem elé. Cal nevetve ölelte át Steve édesanyját, Kathleent. Meghatottan húzódtam vissza és hagytam magukra őket…

Pár perccel később Cal dugta be a fejét a dolgozószobába.

- Sarah, el sem fogja hinni kit találtam a nappaliban – mondta mosolygó szemmel és lépett hátra, hogy Kathleent beengedje a szobába.

- Sarah, úgy örülök, hogy látlak! Igazán felhívhatnál néha – dorgált meg kedvesen, majd engem is a karjaiba zárt.

- Ezentúl úgy lesz. Megígérem!

- Ajánlom is! Cal már elmondta miért vagytok itt – komorodott el kissé, majd egy fejrázás kíséretében ismét olyan volt, mint eddig.

- Igazából már végeztünk is. Nekem mennem kell, de titeket hagylak csak beszélgetni. További jó délutánt – szólalt meg az eddig csendben álldogáló Cal, majd elköszönt.

- Kathleen ugye te régóta ismered Calt?

- Igen, egészen kiskorától kezdve.

- Mesélnél nekem róla? Honnan jött? Milyen volt?

- Igen, persze. Akkor kezdem a legelején… - fogta meg a kezem és vezetett a kanapéhoz.

*Cal*:

   Már lakásom tágas ablakainál álltam, amikor telefonálni kezdtem. Pár kicsöngés után egy fáradt hang szólt bele a kagylóba.

- Itt a New Yorki rendőrkapitányság, George Gordon. Miben segíthetek?

- Szia, haver! Nehéz nap a rendőrségnél?

- Cal! Ne is mond, itt őrültekháza van, alig várom, hogy egy-két napra elszabadulhassak innét. Miért hívtál fel?

- Új fejlemények vannak a Steve Taylor ügyemben. Gondoltam jó, ha tudsz róla és utánanézhetnél egy bizonyos Fekete Sólyomnak. Én is körülszaglászom még, de több szem többet lát.

- Rendben, de ezért tartozol nekem - szólalt meg George egy mély sóhajtással. – Tudod mit, segítek, ha elhozod a zsúrra azt a bizonyos Saraht, akiért úgy odavagy.

- Nem is vagyok oda érte - csattantam fel.

- Ne is tagadd, mindig valahogy más lesz a hangod, ahogy róla beszélsz és túlságosan érdekel az ügye. Legjobb lesz, ha találkozunk holnap Nate bárjában, ott majd mindent megbeszélünk.

- Rendben. Akkor holnap – tettem le a kagylót, majd egy sóhajtással néztem ki a városra. Igaza van Georgnak? Tényleg többet érzek Sarah iránt?

8. fejezet

Sziasztok!

Végre, egyszer tényleg sikerült időben felraknom az újabb fejezetet.:)Remélem tetszeni fog nektek és kíváncsian várom az észrevételeiteket.:)Kérlek írjatok pár szót, ha tetszett vagy éppen nem.

Jó olvasást és szép álmokat!

Any4444

U.I: A következő fejezet valószínű, hogy ismét Cal szemszög lesz, de az is lehet, hogy lesz benne Sarahs is.Még nem tudom...

8. fejezet

     
    Mi tart ennyi ideig? Már vagy húsz perce várok, hogy végre megjelenjen és elindulhassunk. Jellemző! Elvégre nőből van… nem is akármilyenből… Na jó elég! Fejezd be Cal, ő a megbízód, és nem keverheted az üzletet a kapcsolatokkal – szálltam ki viaskodva az autóból, hogy kiszellőztessem a fejem. Azaz szálltam volna, ha nem állja el az utamat egy dühös, 165 cm magas, szőke lány.

- Segíthetek hölgyem?

- Igen, segíthet! Ne merje bántani Saraht! Ha csak egyszer is meglátom, hogy szomorú maga miatt, higgye el az volt az utolsó nyugodt napja! – kifakadásán meglepődtem és próbáltam lenyugtatni őt.

- Értem. Maga biztos Sarah egyik ismerőse. Én Caleb O’Conor vagyok.

- Tudom jól ki maga. A nyomozó - mindezt olyan gúnyosan mondta, mintha ez bűn volna.

- Figyeljen rám, azt ugyan nem tudom mi a problémája velem, de azt megígérhetem, hogy nem fogom bántani Saraht. Nem áll szándékomban – mélyen néztem a szemébe, biztosítva őt állításomról.

- Hát jó, ezt ajánlom is! Vigyázzon rá! – úgy viharzott el, ahogy jött, dühös léptekkel. Hosszan néztem utána, majd megfordulva egy kissé szemrehányó és kíváncsi tekintettel találkoztam.

- Végre, már azt hittem nem is jön.

- Mit keresett itt Delia? – kérdezte összefont karokkal.

- Delia? Az meg ki?

- Ne játssza nekem itt az ártatlan. Láttam amint elment, mielőtt ideértem volna.

- Ja igen, a dühös amazon. Legközelebb próbálja nem rám küldeni az anyatigris lelkületű barátnőit, a nézésétől már valószínűleg holtan feküdnék az utca kövein. Most pedig szálljon be – léptem a kocsihoz, de a mozgás hiányára visszafordultam. Sarah még mindig ugyanott ált ledöbbenve és némán tátogta barátnője nevét. - Gyerünk Sarah, indulnunk kell, hívtam fel magamra a figyelmét.

   A lakás nem volt messze az iskolától, úgy tíz perces út.

- A ház csak Steve-é?

- Igen az övé, össze akartunk költözni, de… már késő volt – lépdeltünk fel a kanyargós lépcsőkőn. – Rám hagyta a lakást, de nem tudtam beköltözni… azok után nem – hallottam a szomorúságot hangjában, de mire kitaláltam volna, mit mondjak megérkeztünk a 137–es ajtó elé, amin még látszott itt-ott a rendőrség bűntényt lezáró szalagja.

   Az előszobába belépve megcsapott a kissé áporodott és fülledt levegő és mindenen látszott, hogy régen nem jártak itt, a bútorokon ott volt a védőhuzat, a kis tárgyakon megült a por. Sarahra néztem, látszott rajta, hogy küzd az érzéseivel.

- Ha akarja kint megvárhat – fájdalommal a szemében pillantott rám, de hangja határozottan csengett, mikor megszólalt.

- Nem, maradok. Meg kell tennem. Jöjjön, odavezetem a dolgozószobához – indult el előttem átvezetve a nappalin és befordulva egy kisebb folyosóra.  - Itt vagyunk - mély sóhajjal nyitotta ki az ajtót és beléptünk.

   Ugyanaz a szoba volt, amit a rendőrségi fotókon is láttam. A könyvek a helyükön, habár most még többnek tűnt a mennyiségük, a nagy íróasztalon és a szobában is rend uralkodott. A szőnyegen pedig halványan, de még mindig látszott a vérfolt.

- Rendet tettek itt az eset után, ugye?

- Igen.

- Akkor az áthelyezéssel kezdünk - vettem elő a képeket, hogy ugyanazt a színhelyt alakíthassam ki, mint aznap volt.

 - Steve itt feküdt, pisztollyal a kezében, a szék felborult, egy lámpa is eltört, néhány könyv a földön feküdt és a levél pedig itt volt – vettem elő táskámból az eredeti búcsúlevelet.

- Honnan szerezte? A rendőrség nem adta ki nekem.

- Protekció. Néha jó, ha az ember a rend őreihez tartozott - feleltem neki miközben járkáltam a szobában, majd ismét az asztal elé álltam. Újra átolvastam a levelet, de az aláírásnál megakadtam:

-S. W.? Mi? Steve monogramja S. T. Ezt most nem értem. Miért hagyott meg más nevet?

      Hacsak… lehet, hogy egy nyom? S. W. és a nyíl alatta, szóval akkor W. S.

- Sarah, tudja mi volt Steve kedvenc könyve – néztem végig a polcok sokaságán.

- Persze imádott olvasni. Szerette többek között Keatst, Byront, Shakespearet…

- Shakespeare? Keressen tőle könyveket - adtam ki az utasítást.

- Mégis minek?

- Majd elmondom, most keressen- szóltam ismét és végre hallgatott is rám.

    Több mint fél óráig tartott, míg végül találtunk egy példányt. Különös, aki szereti az írót annak nem egy van belőle…

   Hamlet. Látszott rajta, hogy sokat olvasták, a gerince már megtört. Belelapoztam és feltűnt az elején lévő ajánlás.

Legjobb barátomnak!

Habár az élet elsodort, a Fekete Sólyomban mindig megtalálsz, csak keresned kell!

Örök barátod,

Steve

    Ledöbbenve és meghatottan néztem az ismerős írást. Üzent nekem. A halálból is.

Sarah mellettem állva olvasta végig, majd a vállamra simította a kezét. Megszorítottam tele hálával, majd ismét átvéve az irányítást az érzelmeim felett, elemeztem a tartalmat. Keressem a Fekete Sólyomban, mert ott megtalálom. 

   Mi az a Fekete Sólyom? Egy hely? Egy épület? Egy tetováló szalon???  Bármi lehet– sóhajtottam. Georgnak ismét akad egy kis munkája- gondoltam, mikor megütötte a fülemet az ajtó túloldaláról érkező neszezés. Előkaptam a fegyveremet, mire Sarah ledöbbenve nézett rám:

- Cal? Mit csinál?

- Valaki van a házban. Maradjon itt - suttogtam visszafojtott hangon, majd kiosontam a folyosóra. A nappaliból jöttek a hangok. Halkan lépkedtem, odaérve magasra tartott fegyverrel ugrottam ki a fal takarásából…