Sziasztok!
Gondoltam addig amíg nem lesz friss felrakom Fanny.96 pályázatára írt történetem. Remélem tetszik majd nektek.Várom a kommenteket.:)
Jó olvasást!
Any4444
A remény bennem él
Már órák óta vártam, mikor hallom meg azt a bizonyos hangot, amelytől még majd 3 év után is beleremegett és őrült kalimpálásba kezdett a szívem.
Épp a szakdolgozatomon dolgoztam, mikor fülemet megütötte a kulcs zörgése a zárban. Az ajtó nyílásakor már az előszobában jártam.
- Megjöttem, kicsim! - Szinte még végig sem mondta, már a nyakában voltam, kis híján ledöntve őt a lábáról.
- Szia! - válaszoltam egy forró csók után.
- Csak nem hiányoztam? - ölelt szorosan hangjában évődéssel.
- Dehogy! - mondtam jelentőségteljesen forgatva szemeimet.
Ajkaink ismét egymásra találtak, de ezúttal egyre sürgetőbben és kezeink felfedezőútra indultak egymás testén. Még most is beleborzongtam minden érintésébe, újdonságként fogadva azt. Ezen nem változtatott az együtt eltöltött idő, sem a másik megismerése. Hirtelen mozdulattal felkapott és biztonságos ölelésében tartva elindult hálószobánk felé...
Később, mikor a vágy már elült csendesen feküdtünk egymás karjaiban.
- Rose... - szólalt meg habozva.
Mosolyogva néztem fel, de látva arcát, melyen a gondterheltség árnyai játszottak, elkomorodtam.
- Mi a baj? - kérdeztem tőle egy leheletnyi ijedséggel.
- Rose... beszélnünk kell! Azt gondoltam ráérek vele később is, de eljött az ideje ennek is. Tegyük fel, hogy baleset történik egyikükkel és nem éli túl, ha így lenne...
- Nem, senkivel nem történik semmi és nem akarok erről beszélni – vágtam a szavába éles hangon. Nem tudtam erről beszélni. Az elvesztés fájdalma túlságosan közel volt még.
- Kérlek, hallgass meg! Szeretném, ha továbblépnél, ha elengednél és folytatnád az életed... nélkülem. Megígérnéd ezt nekem? - könyörögve nézett a szemembe, de én elfordítottam a fejem
- Nem! Ne kérj ilyet tőlem Seth! Nem lesz semmi baj, sem veled, sem velem - válaszoltam konokul és megnyugtatásért hozzábújtam.
Nem láttam az arcán átsuhanó szenvedést és kétségbeesést. Nem tudtam milyen fontos lett volna számára a válaszom. Akkor még nem...
A boltból tértem haza, a konyhából zajt hallottam és üvegcsörömpölést.
- Mi az Conor, visszatért a kétbalkezességed? - kérdeztem ugratva őt az ebédlőből, mielőtt beléptem volna.
Aztán megláttam őt. A földön fekve, eszméletlenül. A szatyrokat a földre ejtve rohantam oda hozzá:
- Jézusom! Seth! Ébredj fel, nézz rám! Hallod ne csináld ezt velem! - hangom elcsuklott a feltörő rémülettől.
Reszkető kézzel hívtam a mentőket és hosszú percekig vártam, míg kiértek szólongatva őt, de nem válaszolt...
Sokáig ültem a kórház várójában, félve, tele visszafojtott érzelmekkel.
Az orvos, a műtőből kilépve körülnézett, majd meglátva engem elindult. Nem kellett a fáradt és lemondó arcára néznem, anélkül is tudtam, hogy elment, itthagyva engem és a közös életünket.
- Mrs. Conor, sajnálom a férje 13:10 perckor elhunyt. A halálát, egy az agyában megrekedt rög okozta. Mint már említettem Mr. Conornak, ez a kockázatok között volt, de nem hallgatott rám. Őszinte részvétem!
Nem vettem észre, mikor ment el, a kényelmetlen padon ültem összetörve, mint a konyhánkban a pohár, mikor megtaláltam. Próbáltam elfogadni a lehetetlent. Seth, az én Sethem, nincs többé. Meghalt... A sírás fojtogatta a torkomat, de erőszakkal fojtottam vissza. Nem akartam sírni, még nem. Aztán eszembe villant a többi szó is: „mint már említettem...”. Nem, ez nem lehet igaz. Ez tévedés, elmondta volna, ha valami baj van.
Agyamban csak egy szó zakatolt: tudta. Tudta, hogy beteg és nem mondta el. Ezért volt furcsa az utóbbi napokban, a szétszórtsága, kutató nézése, hangulatváltozásai. Lélekben már elbúcsúzott tőlem. Nem bírtam elviselni a gyászt, és a megtudott dolgokat, így a feledtető ájulásba menekültem.
Hetek teltek el a szörnyű hír, és a temetés után, én pedig teljesen kikészültem. Nem ettem, egyre csak fogytam és annyit sírtam, hogy testem kiszáradással fenyegetőzött. A házból nem jártam ki, a barátaimat elmartam magam mellől. Nem is szólva a hányingerről, ami végigkísérte délelőttjeimet. Először a stresszre és a bánatra fogtam, de egy idő után nem voltam biztos az okokban. Eldöntöttem, hogy felkeresek egy orvost.
A hír megdöbbentő volt. Terhes vagyok!
Napokig kóvályogtam a lakásban ezen rágódva. Utam a nappaliba vezetett és megláttam egy rég elfeledett képet. Közös kép volt, egy nyári vakációról: boldogan, nevetve. Barátokkal utaztunk le a tengerhez, közben állandóan ugrattuk a másikat. A kép készítése előtt is elsütött egy lehetetlen viccet, amin már csak kacagni lehetett. Ilyen volt a természete, mindig kereste a lehetőséget a számára fontos emberek felvidítására. Nézve örömünket, döntöttem.
Elég volt! Ő nem ezt tenné, nem akarná, hogy önsajnálatba esve éljem az életem. Lépjek tovább, engedjem el!Hát nem ezt kérte?Túl kell lépnem, el kell fogadnom már nincs velem. Élnem kell! A remény miatt ami bennem él és növekszik! A gyermekünk miatt....
Nem ígértem meg azon a napon, de most megteszem:
- Megígérem, kedvesem! - halk szavaim után lágy szellő suhant át szobán és végtelen béke töltött el. Tudtam és éreztem, hogy velem van és helyesli döntésemet...
