Sziasztok!
Nagyon szégyenlem, de mostanában eléggé eltűntem.Hála istennek nincs semmi baj, csak eléggé sok program volt betervezve az elmúlt hónapban. Igazán sajnálom, hogy ennyit kell várnotok a frissekre.:( (Nagyon haragszotok?)
Most végre talán több időm lesz az írásra. Ide még a héten szeretném felrakni a frisst(remélem sikerülni is fog...), de addig is kárpótlásul felrakom hullócsillag Alteregó pályázatára írt történetem.(a másik blogomra is felkerült) Remélem örülni fogtok neki.:)
Közvéleménykutatást is indítok. (másik blogomon is megtalálható)
Az iránt érdeklődnék lenne-e igény arra, hogy pályázatot indítsak.Az ötlet már megvan, rajtatok múlik minden.:)(Szeretnék indítani, de ha nincs jelentkező akkor felesleges,szerintem.)Szóval oldalt szavazhattok.
A pályázatom most nem sikerült a legjobban,de remélem ennek ellenére tetszeni fog nektek.Várom a kommenteket.:)
Jó olvasást és szép álmokat!
Any4444
Most pedig jöjjön a történet:
Alteregó
Egy lány két élettel. …Vajon melyik az igazi? ... Az angyal, aki a földön gyógyít… vagy a gonosz, aki a gyilkolásért él.
Előszó:
„ Két lélek él bennem. Két akarat. A jó és a rossz. Állandó harcuk felemészt és elgyengít. Nem tudom ki is vagyok valójában, aki segítséget nyújt, és a mennybe emel vagy pedig az, aki a pokolba taszít.”
Dina Grey
A történet
Alkonyodik, és a félelem elárasztja az elmémet. Az érzés elhatalmasodik rajtam, körülölel. Félek attól, akivé válok és attól, amit meg kell tennem. Minden egyes nap küzdök ellene, de hiába és a nap utolsó sugarainak elhalásával megkezdődik átalakulásom. Levetem a jó énemet, miközben a rossz elősettenkedik a sötétségből.
Éjjeleim gyilkolással, vérrel és sikolyokkal telnek meg. Az utcákat járom és elátkozott lelkeket gyűjtök, miközben a sajátom apró szilánkokra hasad. Nem tudok ellene tenni, nincs hozzá elég erőm. Gyenge vagyok.
Valahányszor levegőt veszek, érzem a kárhozottak bűzét. Ezt az illatot nem lehet kikerűlni. Ott van minden sarkon, minden házban. Beleivódik a falakba, a ruhákba és nyomot hagynak nekem. Vadász vagyok, aki a vétkeseket hajszolja…
Ismét hallom a futó léptek zaját. Menekül. Keserűen nevetek fel, hiszen előlem senki sem rejtőzhet el. Nincs hely ahol, mint az ijedt patkány meghúzhatni magát, hiszen a gonosz gyermekeként mindent látok.
Hirtelen termek előtte, szemében látom az állati félelmet, az életféltést. Könyörög, esküdözik, de nem hat meg. A saját bűnébe hal bele, miközben láttatom vele az elkövetett gaztetteit. Beleőrül, és saját kezével vet véget életének. Nem, soha nem én ölöm meg őket, de én vagyok a híd élet és halál között.
A célpontok? Mindig beszennyezett lelkek, de attól még emberek. Lehet, hogy a bűnük az egekig ér fel, de minden élet számít, és a tudat, hogy én nyújtottam át őket a pokol őreinek undorral és bosszúvággyal tölt el. Tudom, egyszer eljön az én időm, haragom lesújt majd és alapjaiban rázza meg az alvilág szintjeit…
Az éjnek lassan vége. Az árnyékok elhalványulnak, fokozatosan világosodik az ég, és én repdeső szívvel várom, hogy ismét a fény világa uralkodjon az ébredező város felett. Az első sugarak érintésére szél támad körülöttem, elfújva a rossz emlékeket az éjszakáról. Ismét az vagyok, aki szeretnék lenni és az, aki már nem sokáig leszek…
A kórház. Gyors léptekkel vágok át az előcsarnokon, köszöntve a recepcióst, majd felsietek az irodámba. A folyosón a már ismerős fertőtlenítő szaga fogad. Élvezettel szippantom be. Nekem nem a betegség, a halál vagy a gyász jut róla eszembe, mint oly sokaknak. Ellenkezőleg. Az új nap, a küzdelem egy életért, az újjászületés képei villannak fel valahányszor érzem. Ez az egyetlen hely ahol önmagam lehetek, és ha egy kis csalással is, de megmenthetem az embereket.
Jókedvűen vetem bele magam a napi teendők sorába és elindulok a 203-as kórterem felé.
- Jó reggelt Mrs.Bottle! Jól aludt? – kérdezem az idős hölgytől, aki az utóbbi napokban nagyon belopta magát a szívembe.
- Jól kedveském, de ön nagyon nyúzottnak látszik, többet kellene pihennie. Állandóan a kórházban látom, és ha nem engem pátyolgat, akkor épp egy másik pácienst vizsgál. Vigyázzon magára!
- Ugyan, nem fáradság. Önért bármit! – kacsintok rá és puszilom meg az arcát, de hirtelen megcsap a közelgő elmúlás illata. - Higgye el legközelebb már otthon látogatom meg - felelem neki visszafojtott szomorúsággal.
- Nem maga is tudja, hogy ez nem így lesz. Az én időm lejárt - a szemébe nézve látom a felismerést és az elfogadást. - Kérnék Öntől egy szívességet - hajol felém. – Segítsen át ezen a szakaszon. Legyünk túl rajta most, nem szeretném, ha egyedül élném át az utolsó utam. Megtenné ezt értem? – kéri tőlem suttogva én pedig csodálkozva nézek felé, kimondatlan szavaimra is válaszol. – Igen, tudom mi maga. Kedveském, felismerem, ha egy angyal jön velem szembe – somolyogva mondja mindezt, mintha természetes lenne, és felém nyújtja a kezét.
Habozva nyújtom felé a sajátomat. Mindig nehéz döntés ez nekem. Tudni mikor kell átsegíteni egy személyt az örökkévalóságba. Tenyerünk összeér, óvatosan tartom a száraz és egy élet munkásságáról beszélő törékeny kezet.
- Kérem, figyeljen rám és gondoljon élete legszebb pillanatára – mondom nyugodtan. Mélyen nézek a zöld szemekbe és én is látom azt, amit ő. Egy nyári délutánt, amint egy nyugágyban fekszik. A madarak dalolnak a fákon, a tücskök már készülnek esti előadásukra, a távolban pedig a csermely vidáman kerülgeti a naptól felforrósodott köveket. Egy férfi lépked felé a zöld pázsiton, szürke szemében megvillan a végtelen szerelem, miközben ő domborodó hasára teszi a kezét. A képek elvesznek és én ismét őt látom. Lassan behunyja szemét és még hallom, ahogy utoljára sóhajt egyet, aztán vége. Ezután már csak a szobán kívüli zajok érnek el hozzám. Egy lélegeztető gép halk pityegése, csoszogó léptek a padlón és a beszélgetés távoli hangjai. Összekulcsolt kezünkre fektetem a fejem és egy halk fohászt küldök az őt továbbkísérő Őrzők felé. Sokáig ülök így, de megzavar valaki.
- Semmi keresnivalód itt Lorn! – fordulok felé dühösen. - Takarodj! – szólítom meg jegesen és megfeszülő vállakkal.
- Ne aggódj nem boldogan jöttem ide - néz körbe undorodó pillantással. Egy üzenetet kell átadnom - jön közelebb hozzám. Mozgása akár egy kígyóé és külseje is tükrözi romlott belsejét. – Daemon látni kíván. Éjfélkor vár a tanácsteremben. Ne késs! – mondja egy ördögi pillantás közben és eltűnik épp úgy, ahogy jött. Hangtalanul és bűzt hagyva maga után. Egy utolsó pillantást vetek az öreg hölgy felé, majd elhagyom a szobát.
Itt az idő, ideje felkészülnöm…
Még pár percem van napnyugtáig, szememet behunyva figyelek a külvilágra és a bennem rejlő érzésekre. A távolban sirályok vijjogása és a tenger hullámainak ütemes ritmusa hallatszik.
Emlékezem. Az emberekre, akit megismertem, a nappalokra, amit jóként tölthettem, a kudarcaimra, amik erősebbé tettek. Később szükségem lesz rájuk, hogy beteljesítsem végzetem.
Érzem a változás szelét. A szívem elnehezül és hidegebb lesz, a szagok beférkőznek a tudatomba vadászatra hívva. Más vagyok. Tiszta énemre egy kalitka ajtaja zárult, ahonnan csak kétségbeesett kiáltásaival és tanácsaival zavar meg néha. Gondolkodásomat, cselekedeteimet szavakkal befolyásolhatja, de irányítani nem tud.
Egy búcsúzó pillantást vetek lakásomra, majd sietős léptekkel indulok az átjáró felé. A kapun áthaladva megcsap a gonoszság ezernyi fajtájának visszataszító szaga, és miután megszokom az ottani fényeket, látom a várost, ami olyan, mint a való világban, de mégis ellentéte annak. Az utcák és házak ugyanott vannak, de lepusztultak. A falakról mállik a vakolat, az ablakok be vannak törve, minden kihalt, szemetes. Reménytelenség árad mindenhonnan.
A legmagasabb épület belelépve teljesen más benyomás fogad. Tele van furábbnál-furább lényekkel, nyüzsög az élettől.
Elhaladok a fogadópult előtt és a liftbe szállok. A 99. emelet egyetlen ajtaja felé veszem az irányt…
- Az elveszett bárány hazatalált. Üdvözöllek körünkben, lányom – mondja kivillanó fogakkal a hosszú asztal végén elhelyezkedő férfi.
- Nem vagy az apám - felelem haraggal és lassú léptekkel indulok el felé. - Soha nem is voltál az, és nem is leszel. Apa az, aki elrabolja és gyilkolásra tanítja a tíz éves lányát? Aki otthagyja egyedül egy alvilági csőcseléktől hemzsegő városban? – kérdezem, mikor elé érek, és szavaimra suttogás támad a teremben.
- Hallgass! Ezt most nem vitatjuk meg. Egy megbízásom van a számodra – néz rám közönyösen és lenézően.
Ahogy mondani szokták itt telt be a pohár. Gyorsan mozdulok, már csak a tőr villanása látszik. Egyenesen a szívébe mártom. Vére sűrű és fekete masszaként folyik kezemre, miközben hátralépek.
Csend van, az eddig békésen üldögélők feszülten figyelik az eseményeket. Daemon hitetlenkedve tekint a melléből kiálló tárgyra, majd rám nézve eltűnik belőle az élet. Vége. Az öléssel járó teher hirtelen üli meg a vállam, de tartanom kell magam. Most mindennél jobban szükségem van a méltóságomra és magabiztosságomra – gondolom, miközben szembefordulok a bent lévőkkel.
- Hallgassátok szavam. Daemon meghalt és ezentúl én veszem át a helyét. Ha ez nem teszik valakinek távozhat, de örökké ki lesz tiltva innen - hangom hidegen és csattanóan hangzik fel. Körbenézek, mindenki lehajtott fejjel a szeme sarkából tekint rám, kivéve egy valakit. Lorn. Sok problémám lesz még vele.
A tanácstagok elmentek és magányosan hagytak engem. Vezér lettem. Keserűen nevetek fel, tettemmel egyedülálló vagyok, hiszen én saját kezemmel ontottam vért. Megszegtem a vadászok első szabályát: „Soha ne ölj puszta kézzel!”
A bukottak vezetőjének meggyilkolásával viszont tisztségét is egyből megkaptam. Nem mehetek többé a felszínre, itt ragadtam. Lelkem pedig addig lesz rab, míg valaki meg nem szabadít további életemtől. Ezt átgondolva súlyosan zuhan rám a valóság, kirontok az ajtón és átvágok az épületen. Mindenki fejet hajt és félreáll az utamból, miközben érdeklődve kísérik utam…
Most én menekülök. A gondok, a cselekedetem következménye elől. Bolyongok a kihalt városban, csak lépteim üteme veri fel a holt csendet. Egy ismerős bejárat előtt találom magam, látványára elszorul a szívem. Felsétálok a lépcsőkön és a 203-as kórterembe lépek. Most nincs meg a szokásos boldogság érzés az ismerős kép miatt. Csak a reménytelenség és a bánat.
Megfordulok, mikor hirtelen fény támad a helyiségben és egy hozzám hasonló arc néz vissza rám.
- Anya? Te vagy az? – kérdezem meglepetten és gyönyörködve benne.
Csak egy szelíd pillantást kapok válaszul, majd a távolból szól egy hang hozzám:
- Dina. Kislányom. Sajnálom, hogy így kellett találkoznunk. Az angyalok követeként küldtek, hogy üdvözöljelek új rangodban, és ismertessem veled a két fél közti megállapodást. Mostantól te felelsz a bukottak tetteiért. Ha megsértitek, az egyezményt véres háború törhet ki. Megértetted?
- Igen. Megértettem – szomorúan pillantok szemeibe melyek sajátom tükörképei.
- Légy erős és bátor. Ne mutasd ki az érzéseidet ellenségeid előtt, de maradj önmagad. Ezeket tudom tanácsolni neked – lép közelebb hozzám és karol át szorosan. – Szeretlek kicsim, és bármit is teszel, ez nem múlik el. Sajnálom, hogy nem adhattam meg neked azt, amit megérdemeltél volna. Nem vigyáztam rád eléggé és elvittek tőlem. Most mennem kell - bújik ki az ölelésből, arcán könnyek nyomával. – Vigyázz magadra! – halványodik a fénye. Távolodik tőlem.
- Én is szeretlek anya – melegséggel tekint rám, majd ismét egyedül vagyok a poros és elhanyagolt szobában, a földi pokolban.
- Gyerünk Dina, meg tudod csinálni…
