Blogvideó Bellstől^^

Sziasztok!

   Tudom ismét régen jelentkeztem.Ezt nagyon sajnálom, de mostantól a nyár folyamán többször fogok ismét az éterbe lépni, mivel minden vizsgámon túl vagyok végre.^^

  Addig is amíg az új részt felraknám, egy kis meglepetéssel szolgálok nektek,amit ugyan nem én készítettem, de szerintem nagyon-nagyon jól sikerült.^^

   Ezt a videót, és a másik blogom videóját is Bells készítette el a számomra, amit ezúton is nagyon köszönök neki.^^

Jó videózást, és szép álmokat,

Any4444

9. fejezet

Sziasztok!

Igaz kissé megint megkésve, de itt az új fejezet.Kissé rövid lett, inkább egy átvezető rész, de ennek ellenére remélem tetszik majd nektek! Várom a kommenteket!

Jó olvasást!

Any4444

U.I: Kathleen Taylorról oldalt találtok egy képet.Remélem, megfelel az elképzeléseteknek.

9. fejezet

*Cal*:

    Dobogó szívvel, megfeszített izmokkal és mindenre készen ugrottam ki az engem eltakaró fal mögül, hogy aztán csodálkozva és teljesen lefagyva dermedjek meg, pisztolyomat a behatolóra szegezve.

   Célpontom is eléggé meglepődött, de felismerés csillant a szemében és rám kiabált:

- Caleb William O’Conor! Így kell üdvözölni a fogadott anyádat? Dobod el rögtön azt a pisztolyt! – hangja vészjósló és ellentmondást nem tűrő volt, én pedig visszarepültem azokba az időkbe, amikor ugyanígy szólt rám egy-egy csínytevés után. A fegyvert időközben leeresztettem és visszaraktam a helyére.

- Mrs. Taylor! Jól néz ki - mosolyogtam rá.

- Te csak ne mosolyogj, és nézz így! Haragszom rád. Szégyelld magad! Éveken át aggódtam érted, mert nem tudtam hol vagy, mi van veled – nézett rám haragosan, majd hátat fordított nekem, hogy aztán visszafordulva, könnyezve fusson felém.

- Istenem, annyira hiányoztál te Szélhámos úrfi! – mondta miközben kitárta két karját.  A régi becenevemen felnevettem, majd belesimultam az egyetlen olyan asszony ölelésébe, akit a világon a legjobban szerettem. Azéba, aki anyám helyett anyám volt…

*Sarah*:

    Idegesen hallgatóztam a nappali irányába, de nem hallottam semmit. Cal már legalább öt perce elment, és azóta legszívesebben fel-alá járkálnék, de nem akarok zajt csapni.

  Vajon történt vele valami? Mi van, ha megsebesült? – gondolkodtam kétségbeesetten, majd az ajtóhoz léptem és halkan kinyitottam. Elindultam a félhomályos folyosón, majd óvatosan néztem ki a fal takarásából. Meglepő látvány tárult a szemem elé. Cal nevetve ölelte át Steve édesanyját, Kathleent. Meghatottan húzódtam vissza és hagytam magukra őket…

Pár perccel később Cal dugta be a fejét a dolgozószobába.

- Sarah, el sem fogja hinni kit találtam a nappaliban – mondta mosolygó szemmel és lépett hátra, hogy Kathleent beengedje a szobába.

- Sarah, úgy örülök, hogy látlak! Igazán felhívhatnál néha – dorgált meg kedvesen, majd engem is a karjaiba zárt.

- Ezentúl úgy lesz. Megígérem!

- Ajánlom is! Cal már elmondta miért vagytok itt – komorodott el kissé, majd egy fejrázás kíséretében ismét olyan volt, mint eddig.

- Igazából már végeztünk is. Nekem mennem kell, de titeket hagylak csak beszélgetni. További jó délutánt – szólalt meg az eddig csendben álldogáló Cal, majd elköszönt.

- Kathleen ugye te régóta ismered Calt?

- Igen, egészen kiskorától kezdve.

- Mesélnél nekem róla? Honnan jött? Milyen volt?

- Igen, persze. Akkor kezdem a legelején… - fogta meg a kezem és vezetett a kanapéhoz.

*Cal*:

   Már lakásom tágas ablakainál álltam, amikor telefonálni kezdtem. Pár kicsöngés után egy fáradt hang szólt bele a kagylóba.

- Itt a New Yorki rendőrkapitányság, George Gordon. Miben segíthetek?

- Szia, haver! Nehéz nap a rendőrségnél?

- Cal! Ne is mond, itt őrültekháza van, alig várom, hogy egy-két napra elszabadulhassak innét. Miért hívtál fel?

- Új fejlemények vannak a Steve Taylor ügyemben. Gondoltam jó, ha tudsz róla és utánanézhetnél egy bizonyos Fekete Sólyomnak. Én is körülszaglászom még, de több szem többet lát.

- Rendben, de ezért tartozol nekem - szólalt meg George egy mély sóhajtással. – Tudod mit, segítek, ha elhozod a zsúrra azt a bizonyos Saraht, akiért úgy odavagy.

- Nem is vagyok oda érte - csattantam fel.

- Ne is tagadd, mindig valahogy más lesz a hangod, ahogy róla beszélsz és túlságosan érdekel az ügye. Legjobb lesz, ha találkozunk holnap Nate bárjában, ott majd mindent megbeszélünk.

- Rendben. Akkor holnap – tettem le a kagylót, majd egy sóhajtással néztem ki a városra. Igaza van Georgnak? Tényleg többet érzek Sarah iránt?

8. fejezet

Sziasztok!

Végre, egyszer tényleg sikerült időben felraknom az újabb fejezetet.:)Remélem tetszeni fog nektek és kíváncsian várom az észrevételeiteket.:)Kérlek írjatok pár szót, ha tetszett vagy éppen nem.

Jó olvasást és szép álmokat!

Any4444

U.I: A következő fejezet valószínű, hogy ismét Cal szemszög lesz, de az is lehet, hogy lesz benne Sarahs is.Még nem tudom...

8. fejezet

     
    Mi tart ennyi ideig? Már vagy húsz perce várok, hogy végre megjelenjen és elindulhassunk. Jellemző! Elvégre nőből van… nem is akármilyenből… Na jó elég! Fejezd be Cal, ő a megbízód, és nem keverheted az üzletet a kapcsolatokkal – szálltam ki viaskodva az autóból, hogy kiszellőztessem a fejem. Azaz szálltam volna, ha nem állja el az utamat egy dühös, 165 cm magas, szőke lány.

- Segíthetek hölgyem?

- Igen, segíthet! Ne merje bántani Saraht! Ha csak egyszer is meglátom, hogy szomorú maga miatt, higgye el az volt az utolsó nyugodt napja! – kifakadásán meglepődtem és próbáltam lenyugtatni őt.

- Értem. Maga biztos Sarah egyik ismerőse. Én Caleb O’Conor vagyok.

- Tudom jól ki maga. A nyomozó - mindezt olyan gúnyosan mondta, mintha ez bűn volna.

- Figyeljen rám, azt ugyan nem tudom mi a problémája velem, de azt megígérhetem, hogy nem fogom bántani Saraht. Nem áll szándékomban – mélyen néztem a szemébe, biztosítva őt állításomról.

- Hát jó, ezt ajánlom is! Vigyázzon rá! – úgy viharzott el, ahogy jött, dühös léptekkel. Hosszan néztem utána, majd megfordulva egy kissé szemrehányó és kíváncsi tekintettel találkoztam.

- Végre, már azt hittem nem is jön.

- Mit keresett itt Delia? – kérdezte összefont karokkal.

- Delia? Az meg ki?

- Ne játssza nekem itt az ártatlan. Láttam amint elment, mielőtt ideértem volna.

- Ja igen, a dühös amazon. Legközelebb próbálja nem rám küldeni az anyatigris lelkületű barátnőit, a nézésétől már valószínűleg holtan feküdnék az utca kövein. Most pedig szálljon be – léptem a kocsihoz, de a mozgás hiányára visszafordultam. Sarah még mindig ugyanott ált ledöbbenve és némán tátogta barátnője nevét. - Gyerünk Sarah, indulnunk kell, hívtam fel magamra a figyelmét.

   A lakás nem volt messze az iskolától, úgy tíz perces út.

- A ház csak Steve-é?

- Igen az övé, össze akartunk költözni, de… már késő volt – lépdeltünk fel a kanyargós lépcsőkőn. – Rám hagyta a lakást, de nem tudtam beköltözni… azok után nem – hallottam a szomorúságot hangjában, de mire kitaláltam volna, mit mondjak megérkeztünk a 137–es ajtó elé, amin még látszott itt-ott a rendőrség bűntényt lezáró szalagja.

   Az előszobába belépve megcsapott a kissé áporodott és fülledt levegő és mindenen látszott, hogy régen nem jártak itt, a bútorokon ott volt a védőhuzat, a kis tárgyakon megült a por. Sarahra néztem, látszott rajta, hogy küzd az érzéseivel.

- Ha akarja kint megvárhat – fájdalommal a szemében pillantott rám, de hangja határozottan csengett, mikor megszólalt.

- Nem, maradok. Meg kell tennem. Jöjjön, odavezetem a dolgozószobához – indult el előttem átvezetve a nappalin és befordulva egy kisebb folyosóra.  - Itt vagyunk - mély sóhajjal nyitotta ki az ajtót és beléptünk.

   Ugyanaz a szoba volt, amit a rendőrségi fotókon is láttam. A könyvek a helyükön, habár most még többnek tűnt a mennyiségük, a nagy íróasztalon és a szobában is rend uralkodott. A szőnyegen pedig halványan, de még mindig látszott a vérfolt.

- Rendet tettek itt az eset után, ugye?

- Igen.

- Akkor az áthelyezéssel kezdünk - vettem elő a képeket, hogy ugyanazt a színhelyt alakíthassam ki, mint aznap volt.

 - Steve itt feküdt, pisztollyal a kezében, a szék felborult, egy lámpa is eltört, néhány könyv a földön feküdt és a levél pedig itt volt – vettem elő táskámból az eredeti búcsúlevelet.

- Honnan szerezte? A rendőrség nem adta ki nekem.

- Protekció. Néha jó, ha az ember a rend őreihez tartozott - feleltem neki miközben járkáltam a szobában, majd ismét az asztal elé álltam. Újra átolvastam a levelet, de az aláírásnál megakadtam:

-S. W.? Mi? Steve monogramja S. T. Ezt most nem értem. Miért hagyott meg más nevet?

      Hacsak… lehet, hogy egy nyom? S. W. és a nyíl alatta, szóval akkor W. S.

- Sarah, tudja mi volt Steve kedvenc könyve – néztem végig a polcok sokaságán.

- Persze imádott olvasni. Szerette többek között Keatst, Byront, Shakespearet…

- Shakespeare? Keressen tőle könyveket - adtam ki az utasítást.

- Mégis minek?

- Majd elmondom, most keressen- szóltam ismét és végre hallgatott is rám.

    Több mint fél óráig tartott, míg végül találtunk egy példányt. Különös, aki szereti az írót annak nem egy van belőle…

   Hamlet. Látszott rajta, hogy sokat olvasták, a gerince már megtört. Belelapoztam és feltűnt az elején lévő ajánlás.

Legjobb barátomnak!

Habár az élet elsodort, a Fekete Sólyomban mindig megtalálsz, csak keresned kell!

Örök barátod,

Steve

    Ledöbbenve és meghatottan néztem az ismerős írást. Üzent nekem. A halálból is.

Sarah mellettem állva olvasta végig, majd a vállamra simította a kezét. Megszorítottam tele hálával, majd ismét átvéve az irányítást az érzelmeim felett, elemeztem a tartalmat. Keressem a Fekete Sólyomban, mert ott megtalálom. 

   Mi az a Fekete Sólyom? Egy hely? Egy épület? Egy tetováló szalon???  Bármi lehet– sóhajtottam. Georgnak ismét akad egy kis munkája- gondoltam, mikor megütötte a fülemet az ajtó túloldaláról érkező neszezés. Előkaptam a fegyveremet, mire Sarah ledöbbenve nézett rám:

- Cal? Mit csinál?

- Valaki van a házban. Maradjon itt - suttogtam visszafojtott hangon, majd kiosontam a folyosóra. A nappaliból jöttek a hangok. Halkan lépkedtem, odaérve magasra tartott fegyverrel ugrottam ki a fal takarásából…

RNy: 7. fejezet

Sziasztok!

Hát íme, itt az újabb fejezet ezúttal Sarah szemszögéből. Remélem tetszik nektek!:)

Érdekelne a véleményetek a fejezettel és a szereplőkről feltett képekkel kapcsolatban is. Így képzeltétek el őket vagy éppen teljesen máshogy? Várom a kommenteket!:)

Szép álmokat és jó olvasást!

Any4444 

7. fejezet

     A telefon csörgése ragadott ki az álmomból, ami meglehetősen furcsa volt. A részletekre nem emlékszem, de mintha Cal is szerepelt volna benne…

    Kibújtam az ágyból és az óra számlapjára néztem, ami 4:52- őt mutatott. Ki a fene lehet az ilyenkor? Felvettem az átkozott masinát, ami még mindig kitartóan mondta a magáét, majd beleszóltam:

- Nem tudom ki vagy, de nem normális az biztos, hogy hajnali 5-kor képes vagy felhívni - hangom még rekedtes volt az alvástól.

- Sarah! - egyből felismertem a hívó félt.

- Cal! Hát persze ki más lehetne! Tudja maga, hogy hány óra?

- … hajnali 5?

-Na, ne viccelődjön nekem itt kora reggel. Én most leteszem, és ha lehet, legközelebb hívjon fel egy emberibb időpontban.

- Ne Sarah! Ne tegye le! Valami fontosat akarok mondani! Stevel kapcsolatos - a név említésére teljesen felébredtem.

- Mi történt? Rájött valamire? - kérdeztem izgatottan.

- Igen. Sarah, most már biztos, hogy nem lett öngyilkos. Nem ő tette, valaki meggyilkolta. Ezért el kell mennem a helyszínre ahol meghalt, hogy további nyomokat keressek. El tudja intézni? - hallottam a hangján a szomorúságot és a megkönnyebbülést, amit én is éreztem, de ezek mellett ott volt az elszántság is.

- Persze. A lakás még mindig üresen áll, a kulcsom is megvan, de azt a helyet már vagy ötvenszer átvizsgálták és nem találtak semmit. Maga miért gondolja, hogy sikerül nyomot lelnie?

- Mert ők nem ismerték olyan jól Stevet, mint én. Ne kételkedjen bennem Sarah! Mikor végez az iskolában?

- Délután 3-kor, azt már meg sem kérdezem, honnan tud ilyen sokat rólam – mondtam fejcsóválva.

- Akkor magáért megyek. Ott találkozunk. Viszlát!

- Cal…! – szóltam habozva.

- Igen?

- Köszönöm! - halkan mondtam, tele hálával.

- Ugyan semmiség… - válaszolta, aztán már csak a tárcsahang idegesítő kattogását hallottam.

    Mondanom sem kell ezek után már nem tudtam visszaaludni, így inkább pár dolgozat kijavításán fáradoztam. Salem megsajnálva engem felébredt, de később elfogta a buzgóság és az ölembe gömbölyödve aludt tovább.

   Keservesen telt el a reggel, de miután elindultam otthonról a többi óra már gyorsan elrepült és már az ebédszünetemben rohantam egy megbeszélt találkozóra.

- Szia! Ne haragudj Delia! Az utolsó órám kicsit elhúzódott – köszöntöttem egy puszival és öleléssel.

- Nem baj, már megszoktam. Előrelátóan még olvasnivalót is hoztam magammal - emelte fel mosolyogva az említett könyvet.

- Le sem tagadhatnád, hogy ismersz – nevettem el magam.

- Nem hát. Na, mesélj, a telefonban nagyon titokzatos voltál. Mi történt? - kérdezte miközben megrendeltük az ebédet.

- Felfogadtam egy nyomozót… Steve miatt.

- Oh… Biztos vagy benne, hogy ez a helyes megoldás? Nem szeretném, ha újból csalódnál.

- Ne aggódj, Cal érti a dolgát, már nyomot is talált.

- Cal? Már ennyire jóban vagytok? Csak nincs köztetek valami? - kérdezte évődve és gyanakvóan.

- De Delia! Ezt meg honnan veszed? – kérdeztem elpirulva és gyorsan körülnéztem, hogy hallotta-e valaki.

- Jól van. Csak kérdeztem. Nem kell leszedni a fejemet. Mit talált?

- Nem tudom, azt nem mondta, csak azt, hogy Steve biztos, hogy nem lett öngyilkos. Ma találkozom vele, értem jön az iskolához és elmegyünk Steve lakására.

- Értem. Remélem, tudod mit csinálsz.

- Tudom. Bízz bennem. Érzem, hogy Callal sikerülni fog kideríteni az igazságot - feleltem magabiztosan.

- Együtt? – kérdezett ismét ugratva.

- Jaj, fejezd már be – löktem meg egy kicsit. – Inkább mesélj, mi van azzal a dokival. Hogy is hívták? Á megvan Dr. Carter – néztem kárörvendve, amiért visszadobtam neki a labdát és ő is elpirult.

    Ezek után már csak a szokásos témákról volt szó és az iskolába visszatérve várt rám 2 óra megbeszélés, ami felért egy kínzással.

   A kapun kilépve, nagy levegőt vettem a szabadság levegőjéből és keresni kezdtem Calt. Megláttam és épp egy nővel beszélgetett. Háttal állt nekem, de alaposan megnézve valahogy ismerősnek tűnt. De hát ez … Delia. Mit keres itt? Honnan ismeri Calt?

  Elindultam feléjük, de még félúton sem jártam amikor elment. Vajon miről folyt a szó? Ki kell derítenem…

RNy: 6.fejezet

Sziasztok!

Megérkezett az újabb fejezet.:)

Igaz, hogy rövidebb az előzőeknél, de  ez egyfajta átvezető szöveg a következő fejezethez.Remélem ennek ellenére tetszeni fog nektek.

Örülnék, ha megjegyzéseket is írnátok, akár még arról is szerintetek mi fog történni a továbbiakban.:)

Jó olvasást!

Any4444 

6. fejezet

     Alkonyodik. Sarah már órákkal ezelőtt elment, egyedül hagyva engem. Újra belevetettem magam az akta feljegyzéseibe, de semmire sem jutottam velük.

    Dühösen toltam el magam az asztaltól, majd a hajamba túrtam. Tudom, hogy van valami, amit nem veszek észre, de nem jöttem még rá mi a hiba. Persze gondolhattam volna, hogy nem fog egyből az ölembe hullani a megoldás, de egyre csak pörögtek a fejemben a lehetőségek és lehetséges indokok. Egyik sem vitt közelebb a titok nyitjához. Na jó, ma már nem tudok semmit tenni, úgyhogy jobb lesz, ha hazamegyek és alszom rá egyet.

     Az ügy papírjait felkapva indultam ki az irodából. Mrs. T-nek már szóltam, hogy addig míg meg nem oldom ezt a dolgot nem jövök be az irodába. Körülöttem minden csendes, a kollégáim hazamentek végezve  napi rutinjukkal, holnapra hagyva  a megoldandó problémákat. Kivéve engem…

    Álmodtam. Nem összefüggő történéseket, inkább olyat, ami képek sorozatából áll össze, az átélt gyerekkori élmények pillanatképszerűen törtek rám. A régi lakásunkban álltam, majd bevillant anyám dühtől eltorzult arca, az iskola ahová jártam és Steve. Tizenévesek voltunk és épp dalszöveget komponáltunk induló bandánknak, de ez az álmunk hamar szertefoszlott. Ezután már nem sokáig maradtam a régi életemben Steve mellett.

   Hirtelen ébredtem fel, teljesen éberen. Sam még mellettem aludt álmában meg-megránduló lábakkal. Óvatosan szálltam ki az ágyból, a nappaliba vonultam és a kezembe kaptam a tegnap ledobott papírokat. Újra nekiálltam átnézni részletről - részletre haladva, majd a rendőrségi fotóknál megálltam.

   Nem volt szép látvány. Fájt így látnom Stevet. Egy könyvekkel telezsúfolt szobában feküdt egy világos szőnyegen. Vérének vörössége kiugrott a fehérségből és a bal kezében még mindig ott feküdt a pisztoly. Ekkor bevillant az álmom jelenete. Steve amint kottákat rajzol a füzetébe, de az álmom különbözött a kezemben tartott fényképtől. A cél már ott lebegett a szemem előtt, de én még bizonytalankodtam. Miben nem egyeznek?

   A felismerés a villám gyorsaságával csapott belém. A keze!!! Steve az álmomban és az emlékeimben a jobb kezében tartotta a ceruzát viszont a bal kezével vetett véget életének. Ez logikailag ellent mond egymásnak. Ugyan miért a bal kezét használta volna, ha a valóságban jobbkezes volt?

   A megkönnyebbülés hullámokban tört rám a felfedezésemtől, és egyfajta fájdalmas örömmel gondoltam arra, hogy megtaláltam bizonyítékot! Végre biztosan tudom, hogy a barátom halálában másnak a keze is benne volt, és nagy valószínűség szerint ez a személy a balkezes.

   Azonnal fel kell hívnom Saraht…

RNy: 5. fejezet

Sziasztok! 

Nagy sokára, de megérkezett ez a fejezet is.:)

Sajnálom ez most nem lett a legjobb, de ígérem a következőt próbálom jobban megírni.:)

Várom az észrevételeiteket, hozzászólásotokat ehhez a részhez is.:)

Jó olvasást!

any4444

5. fejezet

     A nap melengető sugaraira ébredtem, és szememet kinyitva először Salem türelmes, ragyogóan zöld macskaszemével találkozott pillantásom.

   - Jó reggelt! Éhes vagy? – vakargattam meg a fülénél. Csak egy kis nyávogással válaszolt, majd hamarosan otthagyott és eliramodott a konyha irányába. 

    Kibújtam az ágyból, és követtem. Salem már farklengetéssel ette reggelijét, így én is nekiálltam a sajátomnak. Gondolataimba bekúsztak az előző nap eseményei. A temető, a híd, az idegen, akiről később kiderült, hogy egy nyomozó, a kávéház, végül pedig lakásom ajtaja előtt történtek. Erre visszaemlékezve még mindig elfogott a bosszúság annak az alaknak a pimaszsága miatt. De félre ezzel, indulnom kell, ha nem akarok elkésni. Várnak rám a diákjaim. A lakásból kifele menet megtorpantam az ajtó mellett álló kis szekrény előtt, ahol a tegnap ledobott névjegy feküdt egy halom levélen.

   Jó ötlet ez? Bízhatok benne vagy ő is olyan, mint a többi? Olyan, aki sajnálkozó pillantással közli velem, hogy nem tehet többet és elküld azzal, hogy fogadjam el a helyzetet. Magánnyomozóval még soha nem próbáltam meg kideríteni az igazságot, de talán most az egyszer kivételt tehetek. Mit veszíthetek?- ezzel az elhatározással kaptam fel a névjegyet és rohantam ki az ajtón.

   Az ebédszünetemben ugrottam el a megadott címre. A taxiból kiszállva beléptem az épületbe és a lifthez sétáltam. A csukott ajtó előtt várva elfogott az idegesség. Már sarkon fordultam volna, mikor a lift megérkezett és a tömeg besodort magával. Az iroda emeletén kiszállva egy kellemes fogadóterem várt rám, kényelmes bőrüléses fotelokkal, növényekkel a falakon pedig tengeri tájképek sorával. Az íróasztalnál nem ült senki, így kényelembe helyeztem magam és várni kezdtem. Tíz perccel később idegesen pattantam fel, mivel az ebédszünetem csak 1 órás. Nem várhatok a végtelenségig! A helyiség végében a résnyire nyitott ajtó felé indultam. Odaérve óvatosan beljebb löktem és megpillantottam az ablakon kibámuló férfit. A kopogásomra nem reagált, teljesen elmerült képzelete tájain, így köhögni kezdtem, hogy felhívjam magamra a figyelmét. Egy kicsit összerezzenve fordult felém és szemében először a zavarodottságot, fájdalmat végül a felismerés szikráit véltem felfedezni. Vajon mi történt vele?

  - Jó napot! - hangom bizonytalanul csengett.

  - Jó napot Sarah! Kérem, üljön le - ezt mondva eltűnt a szenvedés a szeméből és bezárkózott előttem, mint egy kagyló.

  - Gondolom, tudja miért vagyok itt. Szeretném, ha segítene nekem - mondtam leülve az íróasztal előtti székre.

  - Persze, tudom, olvastam az üggyel kapcsolatos aktákat, de azóta felmerültek bizonyos problémák - hangja semmilyen érzelmet nem árult el, szinte közönyös volt.

Tudtam! – visszhangzottak fejemben a szavak.

Méltóságteljesen felállva ezt mondtam:

  - Nézze, nem is kell folytatnia, tudom mi következik és nem kérek még egyszer belőle. Nem hisz nekem és el akarja utasítani a felkérésemet. Megértem, még csak nem is haragszom, már megszoktam, hogy senki sem vállalja az elhunyt vőlegényem ügyének kivizsgálását - a detektív kissé meghökkent tekintetétől elszakadva elindultam a kijárat felé.

  - Várjon! Teljesen félreértett – ragadta meg a karomat a szoba közepén. – Hiszek magának Sarah, de most már engem is érint az ügy - a remény, mely pár perccel ezelőtt kihunyt bennem most újra éledezni kezdett ezektől a szavaktól, a kíváncsiságommal együtt.

  - Magát is érinti? Mégis hogyan?

  - Ismertem őt. Ismertem Steve-et. Mivel kapcsolatban állok vele félek, hogy nem tudnám jól megoldani az esetét. Ha megbíz ezzel az üggyel számolnia kell evvel a tényezővel is – nézett várakozóan és kérőn a szemembe. A bejelentésétől döbbentem hallgattam egy darabig, mérlegelve a lehetőségeimet.

  - Isten tudja miért, de megbízom az ítélőképességében – sóhajtottam. – Szerintem az, hogy ismerte Steve-et csak arra ösztönzi majd, hogy mindent tisztázzon vele kapcsolatban - tettem vigasztalásul a kezemet a kezére.

A szemében hála csillant fel és így szólt:

Akkor nincs más hátra, mint hogy egy kézfogással pecsételjük meg a megállapodásunkat - nyújtotta felém a kezét…

RNy:4. fejezet

Sziasztok!

Akkor itt lenne az új fejezet, remélem tetszik nektek.:)

Örülnék a hozzászólásoknak is,persze csak akkor ha nem nagy fáradság.:)

Any4444(Ani)

4. fejezet

 

          Manhattan. Tágas ablakaimból szemléltem a várost, és a forgalmas utcát. Sok szenvedést okozott nekem, mégis büszke vagyok arra, hogy itt élek. A külváros nyomornegyedének bűzéből és mocskából küzdöttem fel magam egy kényelmes lakásba, egy jó környékre. De vajon megérdemlem?

         Az éjszaka lassan visszavonult, és a reggel fénye átvette megérdemelt helyét, mikor egy hideg orr riasztott fel tépelődésemből:  
- Jó reggelt Sam! Indulhat a napi séta? - Alighogy kimondtam a séta szót, kutyám eliramodott és nemsokára vidám farkcsóválással egybekötve visszatért, szájában pórázával.

- Ügyes vagy Sam! Na, gyere, induljunk hosszú lesz a mai nap.

         

            A kocogástól felfrissülve rontottam az irodámba, ahol Mrs. Tanner már szorgalmasan gépelt valamit.
 - Jó reggelt Kathy!  Van valami üzenetem? 
- Igen Caleb. Mr. Svenson kérdi, hogy állsz az ügyével. Nagyon türelmetlennek tűnt jobb, ha minél előbb felhívod.       

           Nagyot sóhajtottam. Mr. Svenson az állítólagos csalási ügyével, pedig a felesége olyan hűséges hozzá, hogy még férfitársaságban sem láttam soha, a megfigyeléseim alatt. Sürgősen le kell mondanom az esetről. 
- Jut eszembe Kathy, ha egy bizonyos Sarah  Logan keresne, azonnal szóljon. 
- Meglesz, főnök.

         A belső irodámba siettem, és rádobtam kabátomat a sarokban álló fogasra.  Közben megcsapott az asztalomra helyezett kávé illata. Isten áldja Mrs.T-t!

A napi koffeinadagomat kortyolgatva eltűnődtem. Sarahról, erről az egész helyzetről, amibe belecsöppentem. Vajon eljön? Tudok neki segíteni? Mielőbb ki kell derítenem milyen üggyel állt kapcsolatban, és már tudom is, hogy ki segíthet ebben.

       

         Villámgyorsan tárcsáztam a helyi rendőrőrs számát és vártam, hogy felvegyék. Egy rekedt és túlhajszolt hang szólt a kagylóba: 
- Szia, öregharcos! Minden rendben odaát? 
- Amíg fel nem hívtál az volt. Mit akarsz? – morogta. 
- Semmi különöset, csak érdeklődnék a családról és lenne itt még valami... 
- Ettől a valamitől tartottam. Mondjad, mielőtt meggondolom magam – sóhajtotta. 
- Sarah Logannal kapcsolatos ügyeket keresek. Minden érdekel, amit tudsz róla. 
- Meglátom, mit tehetek. Akkor áll a jövő heti meghívás? 
- Ugyan Gordon! Szerinted kihagynám a kedvenc keresztlányom születésnapját? 
- Nem, de gondoltam előre figyelmeztetlek. Meg, Sunny barátnőit is meghívta, szóval tele lesz a lakás 7 éven aluli gyerekekkel. Nem szökünk meg a buli végéig és sörözgetünk Nate bárjában? 
- Csábító, de Meggie megnyúzna engem is veled együtt. Inkább vállalom a pár óra szenvedést. 

- Hát jó, én megpróbáltam. Akkor, ha találok, valamit átküldöm. Viszlát! 

- Viszlát, George!

        Egy lopásos ügy megfigyeléséről visszatérve már az asztalomon volt az akta. Huh, George aztán kitett magáért.

Mindent félretéve azonnal belemélyedtem és jó darabig nem is néztem fel az iratokból. Ott volt minden adat, a vallomások, a helyszíni képek, a halottkém jelentése és a tárgyi bizonyítékokról készült feljegyzések. Az ügyet két éve egyértelmű öngyilkossággal zárták le, de Sarah már akkor is gyilkosságként emlegette és ma sincs ez másként. Különben miért lenne bizalmatlan és dühös rám olyanért, amiről nem tehetek?

        Becsuktam az iratokat tároló mappát és elolvastam az áldozat nevét: Steve Taylor. Nem! Ez nem lehet igaz! – hördültem fel. Oh, Steve! Miért éppen így kellett megtudnom?

        Az első ijedség, fájdalom és bűntudat elmúltával elmerengtem az együtt eltöltött időn. Ismertem őt, talán jobban, mint saját magamat. Gyerekkori jó barátom volt – talán az egyetlen - együtt jóban-rosszban és a sok csínytevésben. Mi voltunk a tanárok rémei –mosolyodtam el a keserédes emlékeken. Megosztottam vele mindent és tudta a családom minden mocskos titkát. Habár más körökből származtunk mégis megértettük egymást. Aztán elszöktem és a barátságunk megszakadt. Évekkel később próbáltam megkeresni őt, de addigra már elköltöztek és nem leltem nyomát. Azt gondoltam ráérek még vele, lesz még elég időnk találkozni, de tévedtem és most már nem is fogjuk a régi élményeket sör mellett feleleveníteni. Végleg elvesztettem őt…

       A megtudott hírtől még mindig döbbenten, az emlékektől kábán fordultam az ajtó felől érkező tapintatos köhögés irányába és sokáig meredtem az ott álló lányra…

      

RNy:3.fejezet

3.fejezet

 Egy hangulatos kis kávézóba tértünk be. Lehajtott fejjel, egy utcára néző asztalhoz igyekeztem. Nem néztem hátra a rejtélyes idegen felé,de éreztem pillantását hátamon és lépteinek halk zaját.

Miközben a pincérnőre vártunk körülnéztem a teremben. Egyből feltűnt a fekete szín visszaköszönése a berendezésen: a falakat borító fekete-fehér képekről, a pultokról, a kerek asztalokról, székekről, még a legapróbb dísztárgyak is a két szín mintázatát alkották. Most ez a két árnyalat jellemzett leginkább engem, hiszen egy lépésre voltam a haláltól, de az élet most egy ideig győzedelmeskedett felette.

Egy szőke felszolgálólány lépett az asztalunkhoz, hogy felvegye a rendelést. Megmentőm két kávét kért, az egyiket feketén, majd felvont szemöldökkel kérdőn rám nézett:

- Oh, én tejjel és cukorral kérném – feleltem.

Italaink kihozása közben eltelt idő alatt felmértem asztalszomszédomat. Barna haja volt, arányos, atletikus termete, legalábbis erre következtettem abból, amit az asztaltól láttam belőle. Enyhén kiugró arccsontja, magas homloka és szépen ívelt szájáról a szemeibe néztem. Derűs szürke szemei, melyek a ködös reggeleket idézték, mintha beleláttak volna a lelkembe és ott az ott őrzött minden apró titkomba.

Zavarodottan a kávémba meredtem. Egy jó darabig nem szólaltunk meg és megtörve a csendet kifakadtam.

- Mi baja, ember? Egy nyavalyás hídról kellett levonszolnia és még a nevemre sem kíváncsi? Vagy akár az indítékaimra?

 Nem válaszolt. Amikor már ott tartottam, hogy felállok és itthagyom, megszólalt:

- Bajom, az nincs, egyszerűen csak türelmes embernek tartom magam. Azt, ami bántja előbb-utóbb úgyis elmondja, a nevét meg pár perc alatt megtudhatom.

- Hogyan beleolvas a gondolataimba? - kérdeztem gúnyosan.

- Nem – felelte egy félmosoly kíséretében. - Vannak kapcsolataim, csak leadom a személyleírását – 26 év és 170 cm körüli, hosszú, fekete haj, kék szem és egy pillangós tetoválás a jobb csuklón – és máris megtudtam a nevét és egyéb adatait. Megjegyzem, maga nem tudná így megszerezni az enyémeket.

- Mi maga? Rendőr? - kérdeztem gyanakodva.

-Már nem. Saját irodát nyitottam és most nyomozóként tevékenykedem. Kell telefonálnom?

Bizalmatlanul méregettem, és próbáltam kitalálni, vajon tényleg megtenné-e.

- A munkámat nem szívleli vagy engem? - kérdezte rátapintva a lényegre.

- Magával semmi bajom (még), csak a foglalkozásának igazságszolgáltatásával és nyomozati rendszerével – feleltem egy kicsivel hangosabban. - Most ha megbocsát, távozom – mondtam. Fizettem és a szabadba léptem. Szerencsére csak két sarokra laktam a helytől.

 Már a kulcsaimat kerestem, mikor futó léptek zaja került közelebb hozzám. Felpillantva a már ismert arc úszott be elém.

- Várjon!

- Mégis mire? - kérdeztem harciasan.

- Csak arra kérném, jöjjön el az irodámba. Segíteni szeretnék magának...Sarah.

Hitetlenkedve néztem fel, miközben pimaszul mosolyogva a kezembe nyomta a pénztárcámat és a névjegyét. Gúnyosan intett egyet, majd elsietett arra amerről jött. Lakásom biztonságába beérve az asztalra dobtam a kártyát, amelyen ez állt:

Caleb O'Conor

nyomozó

 High Street 17.