RNy:3.fejezet

3.fejezet

 Egy hangulatos kis kávézóba tértünk be. Lehajtott fejjel, egy utcára néző asztalhoz igyekeztem. Nem néztem hátra a rejtélyes idegen felé,de éreztem pillantását hátamon és lépteinek halk zaját.

Miközben a pincérnőre vártunk körülnéztem a teremben. Egyből feltűnt a fekete szín visszaköszönése a berendezésen: a falakat borító fekete-fehér képekről, a pultokról, a kerek asztalokról, székekről, még a legapróbb dísztárgyak is a két szín mintázatát alkották. Most ez a két árnyalat jellemzett leginkább engem, hiszen egy lépésre voltam a haláltól, de az élet most egy ideig győzedelmeskedett felette.

Egy szőke felszolgálólány lépett az asztalunkhoz, hogy felvegye a rendelést. Megmentőm két kávét kért, az egyiket feketén, majd felvont szemöldökkel kérdőn rám nézett:

- Oh, én tejjel és cukorral kérném – feleltem.

Italaink kihozása közben eltelt idő alatt felmértem asztalszomszédomat. Barna haja volt, arányos, atletikus termete, legalábbis erre következtettem abból, amit az asztaltól láttam belőle. Enyhén kiugró arccsontja, magas homloka és szépen ívelt szájáról a szemeibe néztem. Derűs szürke szemei, melyek a ködös reggeleket idézték, mintha beleláttak volna a lelkembe és ott az ott őrzött minden apró titkomba.

Zavarodottan a kávémba meredtem. Egy jó darabig nem szólaltunk meg és megtörve a csendet kifakadtam.

- Mi baja, ember? Egy nyavalyás hídról kellett levonszolnia és még a nevemre sem kíváncsi? Vagy akár az indítékaimra?

 Nem válaszolt. Amikor már ott tartottam, hogy felállok és itthagyom, megszólalt:

- Bajom, az nincs, egyszerűen csak türelmes embernek tartom magam. Azt, ami bántja előbb-utóbb úgyis elmondja, a nevét meg pár perc alatt megtudhatom.

- Hogyan beleolvas a gondolataimba? - kérdeztem gúnyosan.

- Nem – felelte egy félmosoly kíséretében. - Vannak kapcsolataim, csak leadom a személyleírását – 26 év és 170 cm körüli, hosszú, fekete haj, kék szem és egy pillangós tetoválás a jobb csuklón – és máris megtudtam a nevét és egyéb adatait. Megjegyzem, maga nem tudná így megszerezni az enyémeket.

- Mi maga? Rendőr? - kérdeztem gyanakodva.

-Már nem. Saját irodát nyitottam és most nyomozóként tevékenykedem. Kell telefonálnom?

Bizalmatlanul méregettem, és próbáltam kitalálni, vajon tényleg megtenné-e.

- A munkámat nem szívleli vagy engem? - kérdezte rátapintva a lényegre.

- Magával semmi bajom (még), csak a foglalkozásának igazságszolgáltatásával és nyomozati rendszerével – feleltem egy kicsivel hangosabban. - Most ha megbocsát, távozom – mondtam. Fizettem és a szabadba léptem. Szerencsére csak két sarokra laktam a helytől.

 Már a kulcsaimat kerestem, mikor futó léptek zaja került közelebb hozzám. Felpillantva a már ismert arc úszott be elém.

- Várjon!

- Mégis mire? - kérdeztem harciasan.

- Csak arra kérném, jöjjön el az irodámba. Segíteni szeretnék magának...Sarah.

Hitetlenkedve néztem fel, miközben pimaszul mosolyogva a kezembe nyomta a pénztárcámat és a névjegyét. Gúnyosan intett egyet, majd elsietett arra amerről jött. Lakásom biztonságába beérve az asztalra dobtam a kártyát, amelyen ez állt:

Caleb O'Conor

nyomozó

 High Street 17.