2.fejezet
A temetőben pillantottam meg.
Először tekintetem továbbsuhant a sírok között lépkedő lány felett, de valami mégis megfogott benne. Talán csendes szomorúsága, vagy bánatos tekintete... nem tudom, de már képtelen voltam elszakítani róla a szemem.
Nem vett észre. Túlságosan elmerült a fájdalmában. Lassan lépkedett egy sír felé, majd odaérve térdre rogyott. A mozdulatában benne volt minden: végtelen keserűsége, beletörődése a megváltoztathatatlanba, de legfőképp: feladta.
Feladta a küzdelmet..., az életet.
Sokáig ült ott mozdulatlanul, végül nehézkesen felállt és a sírkőhöz lépett. Egy rózsaszálat helyezett a kővázába, majd lassan megfordult és elindult a kapu felé. A rózsás sírkőhöz léptem és röpke pillantást vetettem a feliratra: egy 24 éves fiú nyughelye. Elfordultam a sírtól, de híres-hírhedt ösztöneim, melyeket - munkám miatt - évek hosszú során alakítottam ki, megállítottak. Valami nem stimmelt...
Hazafelé tartottam, mikor újból megláttam őt. Megérzésem egyértelműen veszélyre figyelmeztetett. Céltalanul bolyongott a járókelők között. Látszott rajta, hogy zaklatott, nem tudta, mit kezdjen magával. Mint mikor egy kihalt úton rávetül az autó fénysugara egy riadt állatra, és az hirtelen nem tudja, merre meneküljön. Végre rájöttem, miért küld vészüzeneteket agyam a lánnyal kapcsolatban. Menekült!
Sokáig követtem, de egy forgalmas kereszteződésnél szem elől tévesztettem. A közelben volt egy park, egy vasúti átjáró és egy híd. Megérzéseimet követve a híd felé indultam. Következtetésem helyesnek bizonyult: észrevettem, hogy már a híd felénél jár. Futásnak eredtem, és életemben először imádkozni kezdtem. Imádkoztam Istenhez, hogy eddig elkövetett bűneim ellenére most az egyszer hallgasson meg, és időben érjek oda. Az oldalam már szúrt a levegőhiánytól, mire végre odaértem.
Már a korlát másik oldalán állt...
- Hölgyem, segíthetek?
- Menjen innen! Nem kell a segítsége! - kiáltotta kétségbeesetten.
- Kérem, kisasszony, nem éri meg eldobni magától az életet! - próbáltam nyugtatóan beszélni hozzá.
- Honnan tudhatná azt maga, hogy milyen az életem? Ha csak egyetlen napot kellene a bőrömben töltenie, sikítva menekülne vissza az édesanyjához.
- Valóban nem élhetem az életét, de higgye el, másnak sem könnyű. Vegyük az én példámat: volt egy iszákos anyám, az apám pedig még kiskoromban elhagyott. Anyám annyiszor vert meg az évek során, hogy már számon sem tartottam. Végül elszöktem, de rossz társaságba keveredtem. Drogot árultam… még loptam is. Egyedül egy nyugalmazott rendőrnek köszönhetem, hogy mára tisztességesen élek és nem egy sikátorban fekszem vérbe fagyva. Gondolja, hogy egy ilyen anyához futnék vissza? Még mindig úgy gondolja, hogy az ön élete a rosszabb? Ha én nem dobtam el az életem, maga miért tenné?
- Nem tud segíteni. Senki sem tud!
- Kérem, legalább adjon egy esélyt!
- Mi értelme lenne? Talán meg tudja oldani a problémáimat? Eltűnteti a fájdalmamat és a rémálmaimat, miktől riadva ébredek teli halálfélelemmel az éjszaka közepén? Nem, erre még maga sem képes.
Hangját elfújta a lágy szellő, sokáig hallgattunk. Nem érhet így véget, valamit tennem kell!
- Igaza van, lehet, hogy nem tudom megszüntetni a fájdalmát, de legalább fogadja el a segítségemet. Csak most az egyszer. Ne értem, hanem… a családja miatt… és a saját érdekében. Kérem!
A folyó lassan hömpölygött alattunk, míg a válaszára vártam. A várakozás perceiben mindketten a víz sodrását néztük, végül a lány egy kis sóhajtást hallatott és lassan rám nézett.
- Rendben. Adok egy lehetőséget, de csak egy feltétellel. Lehet, hogy gyerekes kérdés: találja ki, mi a kedvenc virágom!
- Megegyeztünk. De csak akkor, ha megígéri, hogy jó válasz esetén visszamászik, és eljön velem kávézni - mondtam elmosolyodva.
- Van más választásom? - kérdezte csüggedten.
- Nincs! – hangom élesen hasított a reggel hűvös levegőjébe.
- Legyen… megígérem.
Mindent egy lapra tettem fel. Nem voltam biztos benne, más lehetőség viszont nem akadt. Szívem őrült iramban dobogott, szám kiszáradt és tudtam, most nem ronthatom el.
- Azt hiszem… a rózsa.
Hirtelen felém kapta a fejét és az arca elképedést tükrözött. Megszólalni sem bírt, miközben óvatosan felé nyújtottam a kezem.
- De hát... honnan tudta? - hebegte zavarodottan.
- Az maradjon az én titkom - feleltem egy apró félmosoly kíséretében. - Akkor lejön? Megígérte!
Habozva nézett kinyújtott kezem felé, majd tekintetemet kereste. A percek csigalassúsággal teltek, miközben egymást fürkésztük. Sóhajtott egyet, végül kezét a kezembe helyezte.
Csak egyetlen érintés volt, mégis mindent megváltoztatott kettőnk életében. Nem volt szerelem első látásra. Nem hasonlított ez az érzés a romantikus könyvekben leírt szerelemekhez. Viszont valaminek a kezdetét jelentette. Valaminek, amit már mindketten régóta vártunk és talán most megtaláltuk egymásban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése