1.fejezet
Emlékszem verőfényes nyári nap volt. Éreztem melegét a bőrömön, de szívemig nem hatolt el. Az fagyos volt,akár a jég.
Sokan álltunk a sír körül: barátok, rokonok, évfolyamtársak. A pap monoton gyászbeszéde nem jutott el hozzám, a fényes fekete koporsót bámultam.
A csendre észleltem fel és a mozgásra, amikor elhelyezték a koporsót végső helyén. Kiáltani próbáltam, hogy ő nem ezt akarná, soha nem szeretett volna a föld alatt békére lelni. A levegőt tekintette inkább otthonának, hisz egész lényét a szabadság jellemezte. Torkom elszorult és mondanivalóm bennrekedt, közben édesanyja rádobta maroknyi földjét fia maradványaira. Sírt, ahogy szinte mindenki, kivéve engem. Már nem tudtam ilyen formában kifejezni bánatomat...
Eltelt két év és ez a nap is a temetőben talált rám. A felirat megkopott kissé, de még élesen őrizte a rávésett szavakat:
Steve Taylor
1977. január. 20 – 2001. június. 14
Nyugodjék békében
A sír mellett térdeltem és gondolataim zúgó árja elborított.
- Miért tették ezt veled Steve? Mi volt a bűnöd? Miért nem beszéltél az életedet elfelhősítő gondjaidról nekem?
A két év alatt rengetegszer feltett kérdésekre ismét nem kaptam választ. De elegem volt. Belefáradtam az egészbe, az életbe. Darabokra hullott szívem és reményeim szilánkjai szétszóródtak körülöttem és nem volt aki összerakja őket.
Abbahagytam a küzdelmet, ami minden nappal egyre nehezebb lett, majd maga alá temetett. Feladtam!
Az utcán találtam magam. Rémlett a virág, amit a sírra helyeztem, de az út, amely idáig vezetett homályos benyomásokként villant elém. Körülöttem siettek az emberek, házuk melegébe vagy munkájuk robotjába, de ők céllal tették ezt. Elgondolkozva léptem le a járdáról és hallottam egy autó dudáját amint rám tülkölt. Ijedtemben megugrottam, és visszaléptem a járdaszegélyre, a tömeg nyomasztóan hatott rám. Kell egy csendes hely ahol elbújhatok és nem szakad rám az egész város!
Jobbra-balra lökdöstek, amikor szemem látómezejébe került egy tábla, ami egy közeli hidat jelzett. Röpke gondolkodás után elindultam a kijelölt irányába.
A korlátjánál álltam és néztem a folyó vizének csillogását. Csak egyetlen lépés,és vége. Vége a fájdalmas kétségeknek, a szánakozó pillantásoknak valahányszor belépek egy szobába, és a sugdolózásnak is, ami ezt követte.
Az ötletem felvillanását tett követte és már a külső oldalon álltam. Innen sokkal veszélyesebbnek tűnt a dolog. A csillámlás mellett megláttam az örvényeket is, amik a híd lábánál keletkeztek. Itt a vég kezdetén egy könnycsepp gördült le az arcomon.
- Nemsokára veled leszek, kedvesem! - hangom halk suttogásként hagyta el ajkaimat.
A végső megnyugvás ígéretével léptem egyet,de mozdulatom közben megszólított egy hang...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése